Szerző: Lotte
Néhány hete beköszönt a reggeleinkbe, részévé vált sokunk életének,
akik munkába autózva vagy otthonról rendszeres hallgatói vagyunk a Kossuth
Rádió háromórás reggeli műsorsávjának, a 180 percnek. Kocsis Évával beszélgettünk.
Nagyon fiatalként kerültél a
műsorba, meg szabad kérdezni, hány éves vagy?
Épp most töltöm be a harmincegyedik évemet.
Ahhoz a lehetőséghez képest, amit itt a rádióban kaphattam, valóban fiatal
vagyok. Megtisztelő, jó érzés.
És honnan kerültél a rádióba?
Ami meghatározó gyökere az
életemnek, az alapvetően a családom. Görög katolikus pap családba születtem,
van hat húgom, s mindennek ez az alapja. Beilleszkedési zavaraim például ennek
köszönhetően sosem voltak, kommunikálni is egész jól megtanultam. A gimnáziumot
a Patrona Hunagriae-ben végeztem, ami szintén meghatározó állomás volt. Ezt
követően a nyíregyházi főiskolán tanultam, magyar nyelv és irodalom szakos
tanár lettem, de etikát is tanultam és hittanár is vagyok. Aztán ehhez jött az
újságírás. Rádiózni már a főiskola utolsó éveiben elkezdtem, picit az MTV-nél
is dolgoztam. Ebben az időszakban vált világossá számomra, hogy olyan helyen
kell dolgoznom, ahol folyamatosan kommunikálni kell, és ahol váratlan
helyzetekre kell reagálni. Hálás vagyok, hogy az életem eddig mindig úgy alakult,
hogy ilyen feladatokat adott elém.
Az iskoláid befejezése után tettél még egy fontos kitérőt a rádiózás előtt.
Még a kezemben sem volt a
diplomám, mikor az akkori görög katolikus püspök, Keresztes Szilárd felkért, hogy alakítsam ki az egyház sajtóirodáját
és vezessem azt. Ott kóstoltam bele az egyházi médiába, ami azért volt nagyon
tanulságos, mert úgy kellett bemutatnom és képviselnem valamit, ami számomra
fontos, hogy azokhoz is szóljak, akik nem ismerik, sőt idegenkednek ettől a
világtól. Kritikus alkat vagyok, sok tapasztalatom van arról is, hogy mi jó, de
arról is, hogy mi az, amit kommunikációs téren el kell kerülni, mert nem segíti
azt, hogy például egy templomba soha nem járt ember megértse, mi az, ami ott
zajlik. Fontos volt, hogy szinte belenőhettem a protokoll szabályaiba, magas
rangú vatikáni tisztségviselőkkel találkoztam gyakran, s nagy biztonságot
adott, hogy oldottan, rutinosan mozgok egy olyan világban, ahol mások
megilletődötten. Mondok egy banális példát. Szokványos helyzet, hogy ha elkezdődik
egy sajtótájékoztató, már a kamerák kereszttüzében állnak a megszólalók, és
akkor oda kell tenni egy mikrofont. Sok ember számára ez egy frusztráló, nehéz
dolog. Én természetesen mozogtam ezekben a helyzetekben, ami egy nagyon
felszabadító érzés. Sokat köszönhetek ennek az időszaknak, egy országos
egyházmegye ügyei tartoztak hozzám, sok száz pappal kellett kommunikálnom,
szerettem ezeket az éveket.