A miniszterelnök embere - 180 perc Kiss Gábor Istvánnal

Szerző: Lotte

„A 180 perc az adófizetők pénzéből fenntartott szimpla közszolgáltatás. Olyan, mint hogy a csapból folyik a tiszta, egészséges, iható víz. Nem több és nem is kevesebb.„  

A Kossuth Rádió reggeli műsorának megálmodójával, felelős szerkesztőjével és műsorvezetőjével, Kiss Gábor Istvánnal beszélgettünk egy csésze tea mellett, adás után.

Kiss Gábor István

Milyen volt a mai reggel?

A jó értelemben vett „átlagot” hozta. Persze, a minőség picit hullámozhat a háromórás műsor közben is.

Milyen érzés hajnalban elindulni otthonról?

A négyes kelés pocsék. Még sötétben érek be a rádióba. Aztán összegyűlnek a kollégák, nő az izgalom, ilyenkor már nem lehet álmosnak lenni. Adás előtt és alatt még éhséget sem érzek. Nem is lehetne hagyni, hogy elterelje a figyelmünket, hogy aznap a kakaóscsigában épp mennyi kakaó volt… A műsor úgy épül fel, hogy minden vendégre viszonylag kevés idő, öt-nyolc perc jut, koncentrálni kell, s ebből kell kihozni a lehető legtöbbet.

Ez gondolom sokszor nem egyszerű…

A 180 percet mindig annak tudatában kell összeállítanunk, hogy amikor reggel az emberek rádióznak, valójában nem rádiót hallgatnak. Kenik a kenyeret, viszik a gyerekeket az óvodába, keresik a kesztyűjüket. Ezért aztán nem lehet hosszú beszélgetésekben gondolkodni, hiszen ez nem lenne kompatibilis a hallgatók élethelyzetéhez. Soha nem az a probléma, hogy nem telik meg könnyen a műsor, hanem inkább az, hogy mindig több témánk van, amiből ki kell válogatni az aktuális három órára valót. Nekünk a negatív szelekció a dolgunk. Ráadásul egy-egy kérdéssoron belül is mazsolázni kell, hogy csak az igazán lényeges dolgok maradjanak, hiszen ebbe a néhány percbe csak az fér el. Egyszerű, egyenes kérdésekre egyébként lehet tömören válaszolni.

Ehhez viszont nagyon felkészültnek kell lenni…

Ez a mércéje annak, hogy valaki jól csinálja-e vagy sem. Egy rossz kérdéssel el lehet veszíteni akár az egész beszélgetést. Ez élő műsor, itt nincs újrázás, visszalapozás. Ilyen szempontból a rádió a legstatikusabb műfaj. Itt csak mi szerkesztünk, a műsornak pedig végig követhető dinamikájának kell, legyen. Ennek a kulcsa pedig az egyszerűség és egyértelműség.

180 perc - Kocsis Évával

Szerző: Lotte   

Néhány hete beköszönt a reggeleinkbe, részévé vált sokunk életének, akik munkába autózva vagy otthonról rendszeres hallgatói vagyunk a Kossuth Rádió háromórás reggeli műsorsávjának, a 180 percnek. Kocsis Évával beszélgettünk.

Nagyon fiatalként kerültél a műsorba, meg szabad kérdezni, hány éves vagy?

Épp most töltöm be a harmincegyedik évemet. Ahhoz a lehetőséghez képest, amit itt a rádióban kaphattam, valóban fiatal vagyok. Megtisztelő, jó érzés.

És honnan kerültél a rádióba?

Ami meghatározó gyökere az életemnek, az alapvetően a családom. Görög katolikus pap családba születtem, van hat húgom, s mindennek ez az alapja. Beilleszkedési zavaraim például ennek köszönhetően sosem voltak, kommunikálni is egész jól megtanultam. A gimnáziumot a Patrona Hunagriae-ben végeztem, ami szintén meghatározó állomás volt. Ezt követően a nyíregyházi főiskolán tanultam, magyar nyelv és irodalom szakos tanár lettem, de etikát is tanultam és hittanár is vagyok. Aztán ehhez jött az újságírás. Rádiózni már a főiskola utolsó éveiben elkezdtem, picit az MTV-nél is dolgoztam. Ebben az időszakban vált világossá számomra, hogy olyan helyen kell dolgoznom, ahol folyamatosan kommunikálni kell, és ahol váratlan helyzetekre kell reagálni. Hálás vagyok, hogy az életem eddig mindig úgy alakult, hogy ilyen feladatokat adott elém.

Az iskoláid befejezése után tettél még egy fontos kitérőt a rádiózás előtt.

Még a kezemben sem volt a diplomám, mikor az akkori görög katolikus püspök, Keresztes Szilárd felkért, hogy alakítsam ki az egyház sajtóirodáját és vezessem azt. Ott kóstoltam bele az egyházi médiába, ami azért volt nagyon tanulságos, mert úgy kellett bemutatnom és képviselnem valamit, ami számomra fontos, hogy azokhoz is szóljak, akik nem ismerik, sőt idegenkednek ettől a világtól. Kritikus alkat vagyok, sok tapasztalatom van arról is, hogy mi jó, de arról is, hogy mi az, amit kommunikációs téren el kell kerülni, mert nem segíti azt, hogy például egy templomba soha nem járt ember megértse, mi az, ami ott zajlik. Fontos volt, hogy szinte belenőhettem a protokoll szabályaiba, magas rangú vatikáni tisztségviselőkkel találkoztam gyakran, s nagy biztonságot adott, hogy oldottan, rutinosan mozgok egy olyan világban, ahol mások megilletődötten. Mondok egy banális példát. Szokványos helyzet, hogy ha elkezdődik egy sajtótájékoztató, már a kamerák kereszttüzében állnak a megszólalók, és akkor oda kell tenni egy mikrofont. Sok ember számára ez egy frusztráló, nehéz dolog. Én természetesen mozogtam ezekben a helyzetekben, ami egy nagyon felszabadító érzés. Sokat köszönhetek ennek az időszaknak, egy országos egyházmegye ügyei tartoztak hozzám, sok száz pappal kellett kommunikálnom, szerettem ezeket az éveket.