Szerző: FiloSzofi
 |
| Mindig van kiút |
Az úgy kezdődött, még kiskoromban, hogy izgatottan vártam a boldog jövőt. Mert hogy boldog leszek, az nem volt kérdés. Ez a hit nem empirikus következtetésen alapult, nem is kiválasztottság-tudaton, csak úgy volt. Óriási megdöbbenést jelent még most is, hogy nem mindenki így indult. Meggyőződésem, hogy felerészben simán ezért boldogtalanok.
A hitem egyébként még mindig megvan, de egy kis félelem is bekúszott mellé, hogy azért el lehet ezt rontani. A lehetőség megvan, az élet meg a világ szép, de az élet élése azt is jelenti, hogy nem maradunk azon az egy ponton, ahol ez a belátás zavartalanul élvezhető.
Szóval úgy kezdődött, hogy itt nem lehet probléma, aztán folytatódott úgy, hogy lett. A világnak volt pofája belém ütközni, és nem kikerülni a hibáimat. Sőt, más, megrögzötten hibás példányoknak lettem kiszolgáltatva. A pszichológusok életközepi válságnak nevezik azt, azt hiszem. Hogy már egy csomó dolog eldőlni látszik, nem leszünk miniszeterelnökök, híres színésznők, Picassók, matekzsenik és
persze mindezt tökéletes szeretetkapcsolatokban, gyönyörűen. Azért ez tényleg egy kicsit szomorú. Nem is maguk a dolgok jelentik a nagy veszteséget, hanem az élet veszti el édes, rejtelmes ízét, hogy még bármi lehet. Persze, bármi alatt csak jó dolgokra szoktunk ilyenkor gondolni.
Tapasztalatom szerint a fiúk inkább gyászolják a világ legjobb gitárosa címet, míg a lányok a tökéletes szeretetkapcsolatokat, abból is a tökéletes házasság képét engedik el nehezen.
