Szerző: FiloSzofi
Poétikus ebédidő, kis luk a rendes ember rendes napján, bár az idegbeteg fehér nyuszi az órájával, azért ott rohangál a periférián.
Nyáron a nyitott erkélyajtókban dagadnak a könnyű függönyök, és előfordul, hogy néhány pillanatra az arcod elé törleszkedik. Az a pohár sör ebédidőben, éhgyomorra: arcom elé libbenő tüllfüggöny. Turisták, biciklis CEU-sok, és ebédelő hivatalnokok rajzásában Lottéval ülünk a forgalmas utcán. A dolgozó nő, meg a babakocsis anyuka kéz kézben lecsúszdázott egy szintet, lopni a napot.
Ahogy ott ülünk, két dolog tolakszik látótérbe:
1. Rettentő combok! Nekem, aki az utóbbi huszonöt évemben a combom esztétikus külsőmbe építésén fáradozom, külön arcul csapás, hogy jönnek ezek a fiatalok (és kevésbé fiatalok) és a rengő cubákokat gátlástalanul mutogatják forró nadrágban. Az ember szinte rezonancia katasztrófán aggódik.
Poétikus ebédidő, kis luk a rendes ember rendes napján, bár az idegbeteg fehér nyuszi az órájával, azért ott rohangál a periférián.
Nyáron a nyitott erkélyajtókban dagadnak a könnyű függönyök, és előfordul, hogy néhány pillanatra az arcod elé törleszkedik. Az a pohár sör ebédidőben, éhgyomorra: arcom elé libbenő tüllfüggöny. Turisták, biciklis CEU-sok, és ebédelő hivatalnokok rajzásában Lottéval ülünk a forgalmas utcán. A dolgozó nő, meg a babakocsis anyuka kéz kézben lecsúszdázott egy szintet, lopni a napot.
Ahogy ott ülünk, két dolog tolakszik látótérbe:
1. Rettentő combok! Nekem, aki az utóbbi huszonöt évemben a combom esztétikus külsőmbe építésén fáradozom, külön arcul csapás, hogy jönnek ezek a fiatalok (és kevésbé fiatalok) és a rengő cubákokat gátlástalanul mutogatják forró nadrágban. Az ember szinte rezonancia katasztrófán aggódik.



