2014. február 27., csütörtök

Mind szerzetesek vagyunk

Szerző: FiloSzofi

Mindig van kiút
Az úgy kezdődött, még kiskoromban, hogy izgatottan vártam a boldog jövőt. Mert hogy boldog leszek, az nem volt kérdés. Ez a hit nem empirikus következtetésen alapult, nem is kiválasztottság-tudaton, csak úgy volt.  Óriási megdöbbenést jelent még most is, hogy nem mindenki így indult. Meggyőződésem, hogy felerészben simán ezért boldogtalanok.
A hitem egyébként még mindig megvan, de egy kis félelem is bekúszott mellé, hogy azért el lehet ezt rontani. A lehetőség megvan, az élet meg a világ szép, de az élet élése azt is jelenti, hogy nem maradunk azon az egy ponton, ahol ez a belátás zavartalanul élvezhető.

Szóval úgy kezdődött, hogy itt nem lehet probléma, aztán folytatódott úgy, hogy lett. A világnak volt pofája belém ütközni, és nem kikerülni a hibáimat. Sőt, más, megrögzötten hibás példányoknak lettem kiszolgáltatva. A pszichológusok életközepi válságnak nevezik azt, azt hiszem. Hogy már egy csomó dolog eldőlni látszik, nem leszünk miniszeterelnökök, híres színésznők, Picassók, matekzsenik és persze mindezt tökéletes szeretetkapcsolatokban, gyönyörűen. Azért ez tényleg egy kicsit szomorú. Nem is maguk a dolgok jelentik a nagy veszteséget, hanem az élet veszti el édes, rejtelmes ízét, hogy még bármi lehet. Persze, bármi alatt csak jó dolgokra szoktunk ilyenkor gondolni.

Tapasztalatom szerint a fiúk inkább gyászolják a világ legjobb gitárosa címet, míg a lányok a tökéletes szeretetkapcsolatokat, abból is a tökéletes házasság képét engedik el nehezen.

2014. február 25., kedd

Ellopott színek

Szerző: Onleány 

A Kommunizmus Áldozatainak Emléknapjára a Magyar Állami Operaház megbízásából készített M. Tóth Géza filmmel emlékezünk:

 

2014. február 24., hétfő

Begubózva

Szerző: Lotte   

Gosztola G.: Magába mélyedő
Ahogy a babavárás finisébe érve a köldököm fokozatosan kifelé fordul (vicces látvány e kis hasi "belső tó" dombbá változása), úgy kezd a lekem egyre inkább befelé összpontosítani.
Hat éve, hogy utoljára élhettem át ezt az időszakot (most a 31. hétben járok), homályos már az emlék, milyen is a harmadik trimeszter lelki forgatókönyve. Mostanra valahogy megrövidültek a szokásos napi telefonok, kevesebb a találkozás, szórakozottabban figyelem a környezetem nyüzsgését, s jobban érzem magam, ha a családom vitalitásán kívül nem érint az élet sűrűjének zakatolása. Nemcsak lelassult pingvin totyogásom miatt, de valami érdekes belső átalakulás okán is eltávolodóban vagyok a "világtól".

Közben veszettül lassan telik az idő, s a centi vagdosása és az idő ostorozása közben ott zakatol a fejemben a szokott szorongással kísérve ennek az időszaknak a mélyről feltörő, nagy sóhaja: még ne, még nőnie kell odabenn!

2014. február 23., vasárnap

Köztünk járó angyalok: A portás néni

Szerző: Fakirma

Hetente néhány órát eltöltök egy kisegítő iskolában. Ezeken a délutánokon kifacsarva kóválygok hazafelé, fejemből nem győzöm kisöpörni a sötét történeteket: válás, drog, alkohol, bűnözés, bántalmazás, pénztelenség, kilakoltatás, börtönben dekkoló szülő, hétvégi szabadidős tevékenységként némi lopás a közeli plázában, téli fagyban tornacipő, vécé az udvar végén, tyúkok a gangra nyíló sötét lakásban...
A gyerekek itt is gyerekek. Vágynak, félnek, örülnek és szomorkodnak, néha jók, máskor rosszak, árulkodnak és megbocsájtanak. Várják a karácsonyt, kalóznak öltöznek farsangra, szerelmes levelet írnak és boldogan feszítenek a tegnap kapott verdás pólóban. A velük töltött idő alatt igyekszem őszintén jelen lenni, de a munka végével kikapcsolok, s boldogan vackolok vissza biztonságot jelentő, saját bejáratú mókuskerekembe.
 A visszavackolás első lépéseként elbúcsúzom a portás néniktől: leadom nekik a kulcsot, aláírok és szép hétvégét kívánok. Szeretem őket, már miért is ne szeretném őket, hiszen mindketten a portás néni szakma hamisítatlan prototípusai: van nekik unokájuk és szőkített hajuk, néha morcosan üldögélnek a kalitkájukban, máskor pedig vidáman pislognak bele a világba, de mindig megkérdezik, hogy vannak a gyerekek, aztán leszúrnak, mert már megint nem mostam el a kávésbögrét magam után, majd csípőre tett kézzel fáradtan sóhajtoznak, amikor sáros cipőmben végiglábujjazok a frissen felmosott folyosón. Aztán megkísértenek egy cigivel, elpanaszolják, hogy kevés a fizetés, drága a zöldbab, idén nem volt tél, de már ne is legyen, és rémálmok gyötrik az unokát. És ők azok, akik mesélnek a diákokról és a családjaikról, mert portapozícióból sokat látnak, sokat hallanak, és mindig figyelmeztetnek, hogy foglalkozzak többet ezzel vagy azzal a gyerekkel, mert elhagyta a családot az apuka vagy meghalt a nagyi, vagy mittudoménmi...

2014. február 21., péntek

Ukrajna kiált. Ki van a vonalban?

Szerző: FiloSzofi

Nem vállalkozom arra, hogy értelmezzem az ukrán helyzetet, csak azt érzem, hogy hírekre zárt szemhéjamon egyre erősebben tör át a látvány, és a benyomás kúszik lassan a szívem felé.

Láttátok a tüntető lány videóüzenetét? Milyen kétségbeesett hiábavalóság - nekünk ismerős lehet.

"Tudom, hogy lehet, hogy holnap nem lesz telefonunk, vagy internetkapcsolatunk, itt leszünk egyedül. És talán a rendőrök meg fognak ölni minket egymás után, amikor besötétedik. Ezért kérlek benneteket most, hogy segítsetek nekünk. Ez a szabadság itt van a szívünkben, és itt van az elménkben, és most azt kérem tőletek, hogy segítsetek nekünk ezt a szabadságot felépíteni az országunkban. Úgy tudtok segíteni, ha elmondjátok ezt a történetet a barátaitoknak, megosztjátok ezt a videót. Kérlek, osszátok meg, beszéljetek a barátaitokkal, a családotokkal és a kormányotokkal, és mutassátok meg, hogy támogattok minket" 


Aki be van zárva, annak a sokkal erősebb a közösségérzete a kinti szabadokkal, mint azoknak ővele.  A hajótörött a lakatlan szigeten a leghívebb tagja az emberiségnek. Vagy álmodtatok-e már olyat, hogy elraboltak, és csak azt tudod, meg kell keresni azt A Valakit, vagy csak egy másik embert, és akkor megmentenek.
 
De különben nem is kell ilyen összemberi tapasztalatokig nyúlni. Mi magyarok nem néztünk-e ugyanilyen naiv reménnyel nyugat felé '56-ban?

2014. február 19., szerda

Ady Endre elmaradt apasága

Szerző: Lotte

Erre a zseniális Ady versre is a Kései memoár kapcsán találtam rá. A vérbajos, magtalan költő zokogása meg nem született kisfia miatt.

Méghogy a férfiakban ne élne vágy - előbb vagy utóbb - az apaság után!



2014. február 18., kedd

Kisfiú a vadnyugaton

Szerző: FiloSzofi

Mostanában igen népszerűek Fínél a Bud Spencer - Terence Hill (verekedős bácsis) filmek. Reggel arról beszélgettünk, milyen lenne az ovi vadnyugati stílusban, hogy reggel, köszönés helyett előrántaná a stukkert, és lelőné a szalámit a reggelizők kenyeréről - miheztartás végett -, erre az óvó néni odalök a fényes asztallapon egy pohár kakaót: "igyál" - és hasonló elmés poénok.

Egy csomót nevettünk, végül megkérdeztem:

- Melyik verekedős bácsi lennél, a kövér, vagy a sovány?

- Hmmm...mindkettő. A sovány, mert őt megdicsérte az anyukája (!). Meg a kövér, mert azért ő erősebb.

És semmi hatásvadász pillogás felém. A legnagyobb természetességgel szólt. El ne felejtsem eleget dicsérni!

Önuralom - avagy egy (állam)férfi nevelése és nevelési elvei

Szerző: Lotte  

Olvasom Osskó Judit Antall József néhai miniszterelnökkel készített interjúkötetét, a Kései memoárt Így, választási kampány idején különösen tanulságos olvasmány ez az államférfiúi arcélt rajzoló kötet. Vasárnap Gyurcsány Ferenc hétvégi beszédével szakítottam meg az olvasását - döbbenetes kontraszt volt: mikor Antall beszélt a kádári világról - árnyaltan, lényegretörően, hitelesen, s mikor az eleve zabrált Apró-örökségen meggazdagodott Gyurcsány Ferenc tette ugyanezt - mint egy pojáca. Ha Bagi-Nacsa parodizálja ezzel a szöveggel, biztos nevetek, de ez a politikai performansz egy gátlástalan demagóg perverz előadása volt. Így már nem olyan vicces.
De izgalmas volt érzékelni azt a közös alapot is, amely Antall Józsefnél és az orbáni politikában is (a mostani évértékelőben is hangsúlyosan szerepelve) a nemzeti szuverenitás megőrzését állítja a politikai törekvések fókuszába. Antall és Orbán politikai hitvallásának gyökere ez, melyhez képest minden más aspektus csak másodlagos. A magyar történelem viharait, geopolitikai helyzetünkből fakadó örökös kiszolgáltatottságunkat látva valóban mindig létkérdésünk volt és lesz a nemzeti önállóság - egyensúlyozás kelet és nyugat között. És ezen a ponton volt és van áthidalhatatlan szakadék az antalli és az orbáni politika és azonos tőről fakadó, de különböző pártállásúnak látszó ellenzői között.

De most egyáltalán nem is erről akartam beszélni, hanem a kötet személyesebb vonatkozásairól, s azok közül is az Antall József személyiségének kialakulását talán leginkább befolyásoló apai hagyatékról: az önuralomra való nevelésről.

Keveset találkozunk - legalábbis a mi kultúránkban - mostanság ezzel a szóval, világunk sokkal inkább az érzelmek lehetséges legteljesebb kiélésére, a problémák felszínre engedésére bátorít bennünket. Hogy is mondta Cseh Tamás a Mélyrepülésben? "Engedjük szabadjára a viszonyainkban rejlő feszültséget, és fütyüljünk a keletkező zűrzavarra. Ami ingatag bennünk, úgy is magától összedől..." A Nagy Lelki Felszabadulás idejét éljük. Ehhez képest öregurasnak és avíttnak tűnhet mindaz, amiről Antall József beszél.

2014. február 17., hétfő

Heti muníció: Bögrés pizzatészta

Szerző: Fakirma



Romkonyha - a sikertől megrészegülve
A társadalmi elvárásoknak eleget téve a halál közeli élményem után tettem néhány fogadalmat. Nem csak azt határoztam el, hogy tiszteletben tartom a stop táblákat,  hanem azt is, hogy  esténként megvacsoráztatom minden gyerekemet. Az útszéli táblák detektálásával nincs is semmi gond, különösen azért, mert se autóm, se jogosítványom. Az össznépi vacsoráztatás azonban sok fejtörést okoz.  Mert a forradalmi újítást nem a vacsoráztatás  jelenti, hanem a minden. A négy gyerek - bár az élet minden területén harcban áll egymással - abban egyetért, hogy véletlenül sem eszi meg ugyanazt a kaját.  Bendőnek csak az ehető, amiben hús van. Szendvicsgyerek kizárólag szénhidrátokból fedezi energiaszükségletét. Királykisasszony nem válogat, ha gyrosról van szó és persze nincs benne husi, zöldség és öntet. Ojó táplálkozási szokásai kiszámíthatatlanok, egyszer például véletlenségből  megette a brokkolis krumplit, máskor viszont a nutellás palacsintát is a földre köpi. Kajafronton mindössze egy alapelvhez tartják magukat következetesen: nem fogyasztanak zöldséget és gyümölcsöt. Rendben van ez így, legalább a piacon nem fecsérelem az időmet.

2014. február 15., szombat

Kiscsikó a taposómalomban - Szabadság

Szerző: FiloSzofi


Bú (elsős) néz ki az ablakon szombat reggel):

"Úgy szeretem ezt: Mintha nemcsak az emberek, de a fény is szabad lenne!"

kép

2014. február 14., péntek

Tudatos gyermektelenség - az anyaság "csak szívás"?

Szerző: Lotte  

Tegnap, mikor egy, a tudatos gyermektelenséggel foglalkozó írás elém került, épp egy konferencián jártam a Magyar Tudományos Akadémián, ahol az egyik előadó statisztikus szakember ábrái fehéren-feketén megmutatták, milyen rohamos ütemben változik a társadalom gyermekvállalással kapcsolatos megítélése. Míg Magyarországot sokáig e tekintetben kimondottan hagyománykövető (értsd: családcentrikus) attitüd jellemezte, s a többség például egyetértett abban, hogy „nem lehet igazán boldog az, akinek nem születik gyermeke” – mára ez a hozzáállás jelentősen veszített támogatottságából. 
A drámaian romló gyermekvállalási adatok pedig a maguk tényszerűségével is arról tanúskodnak, hogy a változás mélyreható: a mai harmincasok közel harmadának várhatóan nem lesz gyermeke, s ez az arányszám a tudatosan választott gyermektelenség terjedésével még tovább fog nőni a fiatalabb generációk között. 
A hivatkozott blogbejegyzés egy Olaszországban élő korombeli (38 éves, azaz már nem annyira fiatal) nő érvrendszerét tárja az olvasók elé azzal kapcsolatban, hogyan jutott arra a következésre, hogy egyáltalán nem akar gyermeket vállalni. Nem is annyira az írás, mint inkább az arra reagáló kommentek olvastán egyenesen földönkívülinek éreztem magam. Az anyaságot ugyanis, mint „ép ésszel szinte kibírhatatlan” életformát jellemezte mind az író, mind az arra reagáló nőtársak nagyobbik része, amibe illik „belehalni” kapcsolatilag, karrier tekintetében, testileg és lelkileg egyaránt. 

2014. február 13., csütörtök

Slam poetry, szereted?

Szerző: FiloSzofi

Először idén nyáron, Kapolcson hallgattam slamet, legutóbb tegnap éjjel a youtubon. Aztán valamelyik fürdőben kallódó újságban olvastam egy rém komoly, és rém korrekt írást arról, milyen fejcsóválva fogadja a "szakma" ezt az új, műfajt. Van, aki félti tőle a nagy szent költészetet, valaki nem, valaki atyáskodva nézi a "fiatalok" új hóbortját, ami majd az igazi költészethez is elvezeti őket, és van, aki lelkesedik.

 
_________
A slam poetry egy olyan alulról szerveződő esemény, ahol a résztvevők saját verseiket, műveiket előadják pár percben, és ezek után értékelik egymást. Általában numerikus értékelést használnak, mint például a nullától tízig terjedő skála. Célja egymás szórakoztatása, kisebb hírnév szerzése, elgondolkodtatás.
A slam poetry története 1984-ben indult, amikor is egy építőipari munkás, Marc Smith, önjelölt költő, és barátai a kedvenc klubjukban felolvasó esteket szerveztek egymás szórakoztatására. Később a szervezők több csapatot is meghívtak az eseményekre, így már egy komolyabb versennyé nőtte ki magát, ami kezdetben csak hobbiként indult. A hangsúly itt már nem a versek hangulatáról szólt, hanem sokkal inkább egy performansz lett. Nagyobb esteken, amikor több csapat illetve egyén indult, akkor az egész egyfajta párbajjá alakult át, ahol a közönségé volt a döntő szó. (Wikipédia)

Tény, hogy a slam poetry felkavarta az irodalmi életet, így én is nagy várakozással, ám kevés előzetes információval hallgattam először. És óriásit csalódtam. Azt hittem ugyanis, hogy az egész inkább zene, improvizatív jazz beszélgetése a költővel. Látszik, hogy abban a korszakban szocializálódtam intellektuálisan, mikor az "interdiszciplináris" meg "műfajok keveredése", a posztmodern gesamtkunstwerk volt a nagy szám. Egy időben mindenáron vetíteni akartuk a zenét, és festeni a költészetet, ami egyébként jó dolog.

Aztán azon is kiakadtam, hogy a szövegek nem annyira jók, mert ha valami érdekel, akkor mindig sokat várok. Meg voltam sértődve, hogy nem mindenki zseniális. Ahogy azon is, hogy politikailag csak szabadszájú, de ugyanolyan közhelyes, mint a vaskalapos zsargon, és ez mélységesen lehangolt. Persze, akiket hallottam. Tudod, amikor már 50mp-nél tudod, hogy a 3. perc slusszpoénja Orbán Viktor lesz. Ez olyan, mint ha önfeledten kidobósoznál, aztán rájössz, hogy úgyis csak a rajztagozatosokat dobják ki.

2014. február 12., szerda

Köztünk járó angyalok - az idős hölgyek

Szerző: Lotte  

Fenyvesi Edit: Boldog öregkor
Hölgyek. Milyen kevés van már belőlük! Ők azok, akik nem egyszerűen öreg nők, -asszonyok, hanem idős hölgyek. Akikkel nem lehet nem tisztelettel beszélni, akik láthatatlan nagyvonalúsággal kezelik, és nem terhelik kéretlenül minden szembejövőre testük öregedésének kínjait, s fegyelmezetten tartják meg korukkal változó, de mindig vonzó nőiségüket. Hiába a ráncos kéz, a szem élénk, a szellem nyitott és a derekat szálfaként egyenesíti a belső tartás, a büszkeség, a jellem.

És tevékenyek: nemcsak reumakezelésre-, de akár még kártyázni, vagy jótékonysági egyletekbe is eljárnak. Romló érzékszerveikkel is figyelmesen követik környezetük változásait: higgadt véleményt alkotnak, pontos leleteket fogalmaznak a társadalom kórképeiről, melyhez a megélt évtizedek sokasága adja a biztos alapot. Nem pusztán „bezzeg az én időmben” nosztalgikus sóhajok ezek, hanem az újban a jót is észrevevő, építő hozzászólások.

2014. február 11., kedd

Jobbra-balra szülni

Szerző: FiloSzofi

A régivilágban (lásd, büdöskomcsiknál), azon gondolkodtam, vajon miért reklámoznak önmagáért márka nélküli termékeket, hogy mondjuk: tej. Vagy cukor. Épp így csodálkoztam volna, ha azt reklámozzák, hogy szüljünk gyereket. Akkor ugyanis még nem csak azt nem sejtettük, hogy a cukor halálos méreg, de azt sem, hogy gyereket szülni ideológiai kérdés. Azt meg pláne, hogy a demográfiai optimumra való közösségi törekvés pártszimpátia alapján lesz normális vagy abnormális. Igaz, mint említettem, kicsi voltam még.

Abban a korban volt ez, amikor az "önpusztító értelmiségi" azt a gondolkodót jelölte, aki értünk iszik, most inkább azt, aki önmagáért pusztít.

Mert amúgy fel nem foghatom, miért lehet belekötni abba, hogy az állam, ami ugye a közösséget képviseli, célul tűzi ki ugyanennek a közösségnek a fennmaradását. Mit belekötni, egyenesen megsértődni a szándékon. És most nem csak Pusztító Árpádunk cikkére gondolok, amit Lotte már kiválóan kivesézett, hanem az egész szemléletre, ami mesterséges éket ver a családalapítás individuális és közösségi oldala közé, nem titkoltan azért, hogy végül leszakítsa a közösségi részt. Teszi ezt úgy, hogy a családpolitikát szinte egészében a magánélet megsértésének tekinti.  Pedig az ember nem bír CSAK magánember lenni, tetszik, nem tetszik, magánemberi mivoltában eleve egy közösség kölcsönhatásrendszerének, ezzel magának a közösségnek a része.

2014. február 9., vasárnap

Totálkár

Szerző: Fakirma

Tegnap két autót küldtem halálba: Zöld Herceget és egy szabályosan közlekedő autóstársét, aki szerencsétlenségére az utamat keresztezte.
Egy ideje mifelénk nem mennek jól a dolgok. Örömkereső magatartásomnak hála, boldogsággal tölt el az ezen való vég nélküli nyavalygás. A szombati szutykos reggelen például azért nem vettem észre a stop táblát, mert épp magamat sajnáltam. No, de tényleg ramaty hetem volt: életem különböző porondjain sorra elvéreztem. Gyerekanyagom háromnegyedével töltött személyre szabott minőségi idő elfecsérelt igyekezetnek bizonyult: akinek éppen nem volt anyanapja, azért hisztizett, mert óvodába/iskolába kell mennie, ennél cefetebbül csak az éppen velem  szórakozó érezte magát, mert
túl rövid filmet néztünk meg a moziban,
a lila pónis csatt mellé nem vettem meg a rózsaszínűt is,
a játszóházba pedig beengedtek olyan kisfiúkat is, akik négykézláb ugatva ijesztgetik a kislányokat.
A gyerekfronton elszenvedett szívás-sorozat közepette az óvónénik behívtak fogadó órára. Gondolom, nem azt fogják elújságolni, hogy Királykisasszonnyal egy légtérben lenni felemelő élmény. Nem is hinném el. Minden anyai elfogultságomat latba vetve a kislányomról mindössze annyit mondhatok, hogy egy túlhajszolt idegroncs. Az elkényeztetett neurotikus önző liba kifejezés sértené szülői önérzetemet.

2014. február 7., péntek

Nagyvonalú önzőség

Szerző: Lotte      

Elindult a Házasság Hete programsorozat, mikor a választási hajrá csinnadrattája mellett alkalom nyílik egy kicsit egy más témára: egymásra figyelni – azoknak, akik házasságban élnek, s azoknak is, akik még nem.

Sokat hallhattunk a házasságról, mint társadalmilag kiemelt szerepű kapcsolatról, mint egészségvédő faktorról, vagy mint a gyerekek nevelésének ideális közegéről. Ezek mind igaz és szép dolgok, de pusztán tervezőasztalon, a legjobb szándékok mellett sem borítékolható a jó házasság létrejötte.

Mások életéről nehéz mit mondani, nem láthatunk bele még a hozzánk legközelebb állók házasságának rejtelmeibe sem, töredékes minden kép és elképzelés, amit egy-egy kapcsolatról alkothatunk – tűnjön bár az mesebelien kereknek, vagy megejtően ziláltnak.

Mert ahány házasság, annyi történet. Én is a sajátomról szeretnék írni.

2014. február 5., szerda

Árpád és a népességfogyás

Szerző: Lotte  

Tóta W. Árpád, a véleményvezér nemrég ismét szólt hozzánk.

Látlelet ő, fizetett provokatőr, aki élvezi szavakkal és gondolatmenetekkel űzött játékait. Szabad a vélemény, szabad az írás, miért is ne tehetné? Kap is teret, nyilvánosságot, pénzt, paripát, fegyvert mindehhez, a nálánál okosabbak szándéka szerint. Akik – bár meglehet, nem szívesen élnének egy általa konstruált világban, de – örömmel használják föl ámokfutását a határok feszegetésére. Igen, hölgyeim és uraim! Még ezt is, meg még ezt is, és még ezt is lehet…

Mostanság Árpádot a népességfogyás mérséklésével kapcsolatos intézkedések és jobbító szándékú felvetések bántják. A népességfogyás megállításáról ugyan senki nem beszél, aki kicsit is tisztában van a folyamat matematikájával – különösen nem Pongrácz Tiborné, a KSH Népességtudományi Kutatóintézetének tudományos főmunkatársa, akit, Árpádunk, mint nénit” aposztrofál, „aki megmondja, hány gyerek a társadalmi norma”.

2014. február 3., hétfő

Fészekrakás

Szerző: Lotte  

A harmadik trimeszter első napjai: Babóca meghaladta egy kilós cipó méreteit, lábacskái egyre határozottabban ütögetik a bordáimat és állandó pisilési ingerem miatt úgy érzem, lassan több időt töltök a vécén, mint a lakás más pontjain együttvéve. A terhesedő állapot nyavalyái ellenére igyekszem memorizálni ezeket - a jó eséllyel utoljára átélt - napokat, mikor ő és én még egy testben vagyunk két lélek.
Nézem a "nagyokat", próbálok hármójuk arcvonásaiból és az ultrahangkép elmosódott részleteiből egy negyedik arcocskát elképzelni. Szegényes a képzelőerőm, nem megy...
Ebben az utolsó trimeszteres, átmeneti állapotban egyre inkább a várakozás feszültségében érzem magam. Egyszerre hajtanám és lassítanám az időt. Van, hogy megállítanám és apránként rögzíteném a pillanatokat, máskor meg azt kívánom, bárcsak átaludhatnám a hátralévő (ki tudja mennyi?) napot, hetet.
Biztos ebből a fura állapotból adódik, hogy ismét, menetrendszerűen eluralkodott rajtam a fészekrakás ösztöne: a feszültséget jó kézzelfogható feladatokkal enyhíteni, s azzal, hogy már hivatalosan is az utolsó harmadba léptem, talán környezetem sem néz sült bolondnak, hogy minek mosom ki már most a baba ágyneműjét és neki szánt maciját, ami majdan a kiságyban várja.

2014. február 2., vasárnap

Romokban

Szerző: Fakirma

A reggel a megszokottnál is döcögősebben indult: a zabkása odaégett, tiszta alsónemű kevesebb akadt, mint nyűgös gyerek, a kakaó a parketta helyett az ágyba ömlött, a hajgubancok száma meghaladta a leküzdhető mennyiséget, Ember pedig a szokásosnál is bambábban bámulta a cigizős szoba üvegajtaján keresztül diliházunk nappali műszakba helyezéséért folytatott hősies küzdelmemet. Aztán egy kósza pillanatra felcsillant a remény: talán ma kivételesen mindenki időben fut be célállomására,
Bendő elindult itthonról önszántából,
az óbégató lányokat
nem megyek Apucával oviba, csakamamával,
betuszkoltam Ember kocsijába,
és hirtelen Kisszendviccsel és Bendő itthon felejtett uzsonnájával hármasban maradtunk. (Előrelátó anyaként munkahelyválasztásom egyetlen szempontja az volt, hogy Szendvicsgyerek iskolájának egy kilométeres körzetében legyen. Az elkésés együtt meghittebb, mint külön-külön.)
Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...