Szerző: Lotte
Samuel Pisar holokauszt túlélő 1979-ben írott, több nyelvre lefordított könyve, a Vér és remény idén magyar nyelven is megjelent a Corvina Kiadó gondozásában. Az olvasmányosan megírt kötet szerzője fiatal fiúként, tizenhárom évesen élte át a megsemmisítőtáborok borzalmait, s veszítette el egész családját. A könyvben megrendítő módon tárja elénk a náci terror sötét rémtetteit, s túlélésének kalandos történetét.
A mű nagyobbik része aztán későbbi életének eseményeit meséli el, melynek során a legnagyobb mélységekből a legnagyobb magasságokig jutott: Kennedy elnök tanácsadójaként vált nemzetközi szintű véleményvezérré, sikeres ügyvédként hollywoodi filmsztárok, cégbirodalmak, kormányok befolyásos tanácsadója lett, igazi világpolgárként él, akinek identitását - érthető módon - alapvetően a gyermekként átélt holokauszt határozza meg.
A mindenáron való túlélés ösztöne, és a zsidókat ért üldöztetés élménye képezik tetteinek mozgatórugóját. A kötetben leírt, Pisar által személyesen átélt borzalmakból fakadó következtetéseit olvasva mégis kérdések fogalmazódtak meg bennem a szenvedés természetét és annak összehasonlíthatóságát illetően.
Lehet-e, szabad-e egyes történelmi korszakok, egyes népek, nemzetek vagy vallások szenvedéseit egymás mellé mérni, s bármelyikről azt állítani, hogy az a történelem legnagyobb bűne, legméltánytalanabbul elszenvedett sérelme volt? Az emberi nem históriája tele van vérrel és gyalázattal, népeket irtottak ki, ideológiák nevében követtek el megsemmisítő gyalázatot, s ez nem csak a múlt: ma is tömegeket nyomorítanak meg álnok rezsimek, a terror, a megaláztatás szelleme nem távozott el a világból.
Samuel Pisar szavait szeretném itt megosztani, mert érdekel, mit gondoltok a szenvedés ilyen értelmű felfogásáról? A szerző a következőket írja az említett kötet 64-66. oldalán, Szolzsenyicin, a szovjet kényszermunka-táborok világát feltáró írása (Iván Gyenyiszovics egy napja) kapcsán, melyet megértőleg, de "ambivalens érzések közepette" fogadott Samuel Pisar:
"Az igaz, hogy minden totalitárius állam bűzölgő mocsok, de a Gulág nem egyenlő Auschwitz-cal, mint ahogy a kommunizmus sem a nácizmus ikertestvére.(...) Megkülönböztetést teszek Szolzsenyicin pokla és a magamé között, mert kötelességemnek érzem azok emlékével szemben, akik a náci halálgyárakban szenvedtek és pusztultak el, hogy ne hagyjam elhalványulni a történelem e fejezetét, hogy a holokauszt szó maradjon egyedülálló súlyú figyelmeztetés a jövő számára.
Az őrült borzadály a maga nyers valóságában, Treblinka, Majdanek és Auschwitz külön kategóriát alkot: a világ végét, a teremtés végét. Nem hasonlíthatók a Gulág táboraihoz, mint ahogy byalistoki vagy a varsói gettó sem hasonlítható a sowetói nyomornegyedhez vagy a brazíliai favellákhoz. A My-Lai-i mészárlás, sőt a hirosimai vagy a nagaszaki bombázás sem mérhető a megsemmisítő táborokban dúló mindennapi halálőrjöngéshez."
Bár a szerző később leírja, hogy "végtelenül szomorúvá teszi, hogy ilyen morbid összehasonlításokat kellett végezzen" bennem is ambivalens érzések gomolyognak: vajon van-e értelme bárkinek a másik szenvedését sajátja alá becsülni, s lehet-e értelme, morálisan elfogadható-e egy ilyen természetű összevetés? Nem épp ezek a kijelentések szolgáltatják a búvópatakszerűen terjedő ellenérzések, s a később azokból kibomló konfliktusok forrását?
Ti hogy látjátok mindezt?
Samuel Pisar holokauszt túlélő 1979-ben írott, több nyelvre lefordított könyve, a Vér és remény idén magyar nyelven is megjelent a Corvina Kiadó gondozásában. Az olvasmányosan megírt kötet szerzője fiatal fiúként, tizenhárom évesen élte át a megsemmisítőtáborok borzalmait, s veszítette el egész családját. A könyvben megrendítő módon tárja elénk a náci terror sötét rémtetteit, s túlélésének kalandos történetét.
A mű nagyobbik része aztán későbbi életének eseményeit meséli el, melynek során a legnagyobb mélységekből a legnagyobb magasságokig jutott: Kennedy elnök tanácsadójaként vált nemzetközi szintű véleményvezérré, sikeres ügyvédként hollywoodi filmsztárok, cégbirodalmak, kormányok befolyásos tanácsadója lett, igazi világpolgárként él, akinek identitását - érthető módon - alapvetően a gyermekként átélt holokauszt határozza meg.
A mindenáron való túlélés ösztöne, és a zsidókat ért üldöztetés élménye képezik tetteinek mozgatórugóját. A kötetben leírt, Pisar által személyesen átélt borzalmakból fakadó következtetéseit olvasva mégis kérdések fogalmazódtak meg bennem a szenvedés természetét és annak összehasonlíthatóságát illetően.
Lehet-e, szabad-e egyes történelmi korszakok, egyes népek, nemzetek vagy vallások szenvedéseit egymás mellé mérni, s bármelyikről azt állítani, hogy az a történelem legnagyobb bűne, legméltánytalanabbul elszenvedett sérelme volt? Az emberi nem históriája tele van vérrel és gyalázattal, népeket irtottak ki, ideológiák nevében követtek el megsemmisítő gyalázatot, s ez nem csak a múlt: ma is tömegeket nyomorítanak meg álnok rezsimek, a terror, a megaláztatás szelleme nem távozott el a világból.
Samuel Pisar szavait szeretném itt megosztani, mert érdekel, mit gondoltok a szenvedés ilyen értelmű felfogásáról? A szerző a következőket írja az említett kötet 64-66. oldalán, Szolzsenyicin, a szovjet kényszermunka-táborok világát feltáró írása (Iván Gyenyiszovics egy napja) kapcsán, melyet megértőleg, de "ambivalens érzések közepette" fogadott Samuel Pisar:
"Az igaz, hogy minden totalitárius állam bűzölgő mocsok, de a Gulág nem egyenlő Auschwitz-cal, mint ahogy a kommunizmus sem a nácizmus ikertestvére.(...) Megkülönböztetést teszek Szolzsenyicin pokla és a magamé között, mert kötelességemnek érzem azok emlékével szemben, akik a náci halálgyárakban szenvedtek és pusztultak el, hogy ne hagyjam elhalványulni a történelem e fejezetét, hogy a holokauszt szó maradjon egyedülálló súlyú figyelmeztetés a jövő számára.
Az őrült borzadály a maga nyers valóságában, Treblinka, Majdanek és Auschwitz külön kategóriát alkot: a világ végét, a teremtés végét. Nem hasonlíthatók a Gulág táboraihoz, mint ahogy byalistoki vagy a varsói gettó sem hasonlítható a sowetói nyomornegyedhez vagy a brazíliai favellákhoz. A My-Lai-i mészárlás, sőt a hirosimai vagy a nagaszaki bombázás sem mérhető a megsemmisítő táborokban dúló mindennapi halálőrjöngéshez."
Bár a szerző később leírja, hogy "végtelenül szomorúvá teszi, hogy ilyen morbid összehasonlításokat kellett végezzen" bennem is ambivalens érzések gomolyognak: vajon van-e értelme bárkinek a másik szenvedését sajátja alá becsülni, s lehet-e értelme, morálisan elfogadható-e egy ilyen természetű összevetés? Nem épp ezek a kijelentések szolgáltatják a búvópatakszerűen terjedő ellenérzések, s a később azokból kibomló konfliktusok forrását?
Ti hogy látjátok mindezt?
2 megjegyzés:
Igen felrázó és megrázó kérdéseket teszel fel, de bennem is valamiféle ellenérzés keletkezett Pisar úr idézett sorait olvasva.Hogyan vélheti bármely nép vagy csoport, hogy az általuk elszenvedett borzalmak szörnyűsége mindent és mindenkiét felülmúlja?A történelem során népeket irtottak és hurcoltak rabszolgasorsba, gyilkoltak le etnikai , társadalmi, vagy politikai hovatartozásuk miatt.S közülük sokról még ma sem illő beszélni, mint az örmények genocídiumáról,pedig az is a 20. században volt.
Mindenkinek a saját szenvedése a legmegrázóbb és az összehasonlítás igaztalanságát maga a szerző is érzi, ezért is írja, hogy "Megkülönböztetést teszek Szolzsenyicin pokla és a magamé között, mert kötelességemnek érzem azok emlékével szemben, akik a náci halálgyárakban szenvedtek és pusztultak el, hogy ne hagyjam elhalványulni a történelem e fejezetét, hogy a holokauszt szó maradjon egyedülálló súlyú figyelmeztetés a jövő számára. " Nem hiszem, hogy ebbe még valamit is bele kellene magyarázni. Megtörtént,iszonyat volt, ne szabad elfelejteni , de ma is történnek hasonló kegyetlenkedések a világban népirtások, törzsi háborúk, csak mivel nem történelem, kevesebb szó esik róla.
Megjegyzés küldése