Ringó búzamező

Szerző: Lotte    

Van Gogh: Búzamező pacsirtával

"Dombon égek, csorgó nyár füröszt.
Csöpp kert ringat búzamezők közt."
(Babits Mihály)

Busafej tanévzáróján tanítónénije különös házi feladatot adott a nyárra második felé ballagó osztályának és nekünk, szülőknek. Arra kért bennünket, hogy a wellness hotelek, a tengerpartok és a balatoni nyaralók; a kalandparkok és élményfürdők mellett közelítsünk meg a nyáron családilag egy ringó búzamezőt.  Elmondta, hogy sokéves tanítói tapasztalata szerint a gyerekek nagy részének fogalma nincs, miből készül a kenyér, s mit énekelnek meg költőink, mikor az aranysárga kalászos hullámzásáról verselnek. (Eddig is szimpatizáltam a tanítónénivel, de ez a pillanat végleg megpecsételte az iránta érzetteket.)
Péter-Pál napja (június 29.) hagyományosan az aratás kezdete, július derekára-végére a termés javát betakarítják. Megfogadtuk a tanítónéni kérését, a Balaton felé tartva, lekanyarodva az autópályáról kiszálltunk egy búzatábla mellett. Szerencsénk volt, lágy szél fújdogált, s a kalászok valóban táncoltak a szemünk előtt: inogtak, ringtak, ameddig a szem ellátott. Gyönyörű látvány volt.
Ha még találtok aratatlan búza(vagy legalább rozs) mezőt, ti is álljatok meg egy pillantásra.
S végezetül tudjátok meg, miképp adta és áldotta meg a Jóisten a búzát, Móra Ferenc szerint:

"Úgy volt az, hogy mikor az Úristen a világot teremtette, leküldte az angyalokat, nézzenek körül idelent, van-e még valami híja a világnak. - Van ám, Urunk-teremtőnk - jelentették az angyalok -, mert búzát elfelejtettél teremteni. - Ejnye, ejnye - csóválta meg az Úristen a fejét -, hát akkor miből sütik odalent az emberek a kalács-kenyeret? - Bizony csak zuzmóból törik, fakéregből őrlik - panaszolták az angyalok. - No, ez nem jól van így - tűnődött el az Úristen -, de hát mit lehetne itt most már tenni? Szerencsére az Úristennek nem jutott eszébe ankétot összehívni, se népjóléti minisztérium nem volt még akkor teremtve, mert ha lett volna, akkor még ma se lenne búza. E helyett kiadta az Úristen a parancsot az angyaloknak: - Nosza hamar, rázzátok ki az abroszomat az ablakon! - Egykettőre fölkapták az angyalok az abroszt az Úristen diófa asztaláról, vitték a csillagablakhoz, s ami morzsa volt rajta, azt mind kirázták a földre: abból hajtott ki idelent a búza. Az ám, csakhogy akkor még nem volt istenáldotta búza a búza. Olyan volt az csak, mint az árokparton növő vadbúza, amivel a gyerekek szoktak játszani. Alacsony a szára, tarackos a gyökere, ritkás a kalásza, apró a szeme.

- Ejnye, de hitvány gizgaz lepte el a földet - mondogatták az emberek, és ügyet sem vetettek a búzára, hanem azután is zuzmóból meg fakéregből őrölték a kenyeret. Mert mindig olyanok voltak az emberek, hogy a jó se kellett nekik, ha rájuk nem parancsolták, ugyan néha még akkor se kellett. Mindössze két testvér akadt, aki azt mondta, hogy nem szabad Isten ajándékát megvetni, hanem legalábbis próbát kell vele csinálni. Az egyik is fogott magának egy darab búzaföldet, a másik is. - Isten nevében vessünk - mondta a fiatalabb, akinek annyi volt a fia, lánya, ahány ujja. - Isten nevében arassunk - mondta az öregebb testvér, aki olyan magánosan élt a világban, mint valami öreg fűzfa a pusztában.

Hát hiszen vetni könnyű volt, mert abban a szél is segített. Vitte az apró magot, mint a pelyvát, s hol szemenként hullajtotta el, hol csomóban ágyazta bele a földbe. - Adtál, Uram segítséget, de nincs benne köszönet - sóhajtották a testvérek, akik az első szántóvetők voltak a világon. Bezzeg nem fújt a szél aratáskor. Sütött a nap, mint a fűtött kemence, hullott a verejték, mint az eső, szédelgett a két testvér, mint a beteg. Külön kellett leszakajtani minden szál búzácskát, kézzel kipergetni minden kalászát, s utoljára se lett több a termés egy-egy zsák búzánál.

Szép holdvilágos este volt, mikor a fiatalabb testvér bekötötte a zsákját a tarlón. De ki is nyitotta mindjárt, felét kiöntötte a szérűre és csak a másik felét hagyta a zsákban.  - Hát azzal mit akarsz? - kérdezte a felesége. - Ezt átviszem a bátyám szérűjére, kiöntöm az övéhez. Nézd, nekünk van fiúnk, lányunk, aki segítsen kenyeret keresni. Neki nincs se kicsi, se nagy, aki segítségére legyen. - Isten segítsen meg a jó szándékodban - igazította az asszony a vállára a zsákot.

Az ember azzal nekivágott az éjszakának. Hát ahogy a földje szélére ér, és át akar bújni az eleven sövényen, összeütődik valakivel, annak is zsák van a vállán, mint neki, az is hátrahökken, mint ő. - Te vagy az, öcsém? - Én ám, bátyám. Hát te hova igyekszel éjszakának idején? - kérdezte a fiatalabb testvér, lecsúsztatva válláról a zsákot nagy meglepetésében. - Én bizony tehozzád indultam - tette le az öregebb is a zsákját. - Azt gondoltam, hogy jó lenne megfelezni veled, amit az Isten adott. Magános ember vagyok én, kicsivel beérem: ti meg sokan vagytok, sok éhes szájat kell megelégítened.

Abban a percben nagyot villant fölöttük az ég, hirtelen meleg szellő kerekedett, fölkapta a zsákokat, s ami búza volt bennük, azt mind szerteszét szórta a világon. - Legyen megáldva, amit a testvéri szeretet megszentelt - mosolygott le az Isten az égből.

S azóta olyan bokros növésű, dús kalászú, kövér szemű, istenáldotta növény a búza. De mikor gyűlölködés hatalmasodik el az embertestvérek között, akkor alacsony a szára, tarackos a gyökere, ritkás a kalásza, apró a szeme..." (Móra Ferenc: Istenáldotta búza)