Balatoni nyár - Jakupcsek Gabriellával

Szerző: Lotte

Tovább hullámzik az M1 délelőtti műsorsávjában a Balatoni nyár. Az ízig-vérig nyári műsor egyik háziasszonyával, Jakupcsek Gabriellával beszélgettünk hivatásról, családról és persze a magyar tengerről.

A Pesti Barnabás utca büféjében üldögélve, magyar-művészettörténet szakos egyetemistaként milyen jövőt képzelt magának? Gondolta volna, hogy egyszer majd az egész ország ismerni fogja?

Mindig a színház világa volt az, ami nagyon tetszett vagy a képzőművészet. Csak az egyetem alatt dolgoztam a tévében asszisztensként, hogy megéljek. Aztán jött a rendszerváltás izgalmas időszaka, aminek nagyon sokat köszönhetek, mert megnyíltak előttem a kapuk.

Afféle szereplős kislány volt?

Soha, sőt, most sem vagyok az! Talán furcsa, de én egy nagyon visszahúzódó, kifejezetten „csendes kislány” vagyok. Egyáltalán nem vagyok szereplős fajta, a civil életben is inkább szemlélődöm, töltekezem, amit aztán a munkám során adok ki magamból. Már tinédzserként is inkább csak a bennem élő közlésvágynak kerestem teret. A nyolcvanas évek derekán a magyar színház, a magyar film volt a kultúra középpontjában, ezért az ember oda vágyódott, ha mondandója volt. A forma szinte mindegy volt: rajzolok-e, vagy szavalok, vagy épp néznek - nem lehetett tudni, milyen formában nyilvánul majd meg a közlési vágy. Sajnos, ma már korán annyira betagozódnak a gyerekek, hogy nincs is idejük rájönni, mit szeretnének. Ez nem jó.

Neki is rugaszkodott a Színház- és Filmművészeti Főiskolának, aztán egy év után otthagyta. Nem tetszett?

Székely Gábor, Zsámbéki Gábor és Major Tamás osztályába jártam, akik a színházi élet meghatározó szereplői voltak. Nagyon jó, nagyon erős osztály volt. Az első másfél év jól is ment, aztán ránk osztották a Rómeó és Júliát. Lehettem volna Júlia, Capuletné vagy dada - a háromból egyik sem az én szerepem. Aztán rájöttem, hogy ha nem vagyok képes más bőrébe bújni, és ez így nem fog menni. Hiába vagyok én érdekes személyiség, ha nem tudok a szereppel azonosulni, akkor én ezt nem fogom tudni csinálni. Elég hamar rá szoktam jönni a gyengeségeimre, meg is szenvedem azokat. A főiskolán is inkább rendeztem, művészettörténettel foglalkoztam. Aztán a második év felénél leültünk Major Tamással, aki nagyon kedvesen feltette a kérdést, hogy „mi is akar maga lenni?”. Adott nekem egy fél évet, aztán felvételiztem a bölcsészkarra, művészettörténetre. Ilyen tekintetben nekem nagyon nagy szerencsém volt. Mindent megtanulhattam, ami a színészetből fontos és a televíziózáshoz kellett. Ami a lámpalázzal, a rögtönzéssel, az önismerettel kapcsolatos; amit az embernek a testével, gesztusaival, mimikájával el kell játszani, azt megadta, megtanította a színművészeti. Ami a műveltség alapja, azt pedig megadta az öt év bölcsészkar. Ma én is tanítok a Budapesti Kommunikációs Főiskolán, televíziós szakon. Az itteni és a saját tapasztalataim alapján is azt gondolom, hogy a mi szakmánkat is köthetnék valami előtanulmányhoz, mint ahogy régen filmrendezőnek is csak másoddiplomával lehetett jelentkezni. 

Hogy jutott aztán Párizsba?

Az induló, akkori Magyar Narancs testvérlapja volt a francia Liberation, ami meghirdetett az egyetem ötödik évében egy párizsi ösztöndíjat. Megpályáztam és elnyertem. Párizs azóta is beteljesületlen szerelem, a gyerekeket is oda vittem először, ragaszkodtam hozzá, hogy megtanuljanak franciául. Újságíró iskolába járhattam, innen hívtak haza a tévéhez, de akkor még szerkeszteni. Egyébként ma is nagyon szeretek szerkeszteni, a saját műsoraimba is mindig nagyon szívesen beszálltam szerkesztőként, nem is tudok úgy dolgozni, ha valamit nem értek, ha nem az enyém.

Párizs után, a rendszerváltást követően került a Magyar Televízióhoz. Milyen emlék az időszak?

A rendszerváltás utáni Magyar Televízió maga volt a paradicsom! A régi, domináns elit után mi voltunk az új generáció, mai negyvenesek. Megnyíltak a kapuk: lehetett utazni külföldre, dokumentumfilmeket készíteni. Majdnem három évig utazós stábban voltam, bejártam egész Európát, öt év alatt mindent megtanulhattam a tévézésről. Remek lehetőségeink voltak, aki akkor ott volt és akart tanulni, az mindent megtanulhatott. Lehettem kulturális rovatvezető, dolgozhattam a képzőművészeti osztályon, dolgozhattam Vitray Tamás, Horvát János, Nemeskürty István mellett. Politikai elkötelezettségre való tekintet nélkül ebben a korszakban a tévé a szabadgondolkodás terepe volt. Igazi műhelyek működtek.

Ekkor már anyuka is volt...

Első évben született Bálint fiam, aztán Marci. Marcival egy időben zajlott az én forradalmam is, a pályám intenzív kezdete. A családom diadala, hogy ebből a gyerekek szinte semmit nem éreztek meg. Egyébként anyaként nagyon nehéz volt! Sokat utaztam, alig voltam otthon, nem láttam Marci első lépéseit…

Aztán következtek a kereskedelmi rádiózás és televíziózás évei.

A Magyar Televízióban ekkortájt megváltozott a légkör, kezdetét vette a médiaháború. A kereskedelmi televíziókhoz először ismeretlen arcokat hívtak, ami csalódást jelentett. De párhuzamosan elindultak a kereskedelmi rádiók is: a Danubiushoz hívtak el műsort vezetni. Ekkor kulturális rovatvezető voltam a tévénél, kevés feladat volt, s úgy döntöttem, hogy nyolc év televíziózás után egy életem, egy halálom, kipróbálom a rádiózást. Különböző közönségdíjak voltak, amikkel egyre jobb sávokba lehetett kerülni. Aztán felfigyeltek rám a kereskedelmi tévék, és hamarosan a TV2-nél egy talk show-val kínáltak meg. Innen elindult egy tízéves folyamat.

Miben ragadható meg leginkább a különbség a közszolgálati és a kereskedelmi csatornák között? Melyik áll közelebb az egyéniségéhez?

Alapvetően persze jó műsorokat kell csinálni itt is, ott is. Kezdetben a korszerűbb televíziózást a kereskedelmi csatornáknál lehetett megtanulni, és megbecsülték az arcaikat, ami fontos dolog volt. A kereskedelmi televíziók az alkotó embereiket az első időszakban nagyon jól menedzselték. Ugyanakkor az én ízlésem szigorúbb, az utolsó három évben pedig a kereskedelmi televíziózás már nem az én ízlésvilágomat tükrözte. De ez nem azért volt, mert kereskedelmi televízióról volt szó, hanem az aktuális divathullámok miatt, amit egy kereskedelmi csatorna – szemben a közszolgálati médiával – minden további nélkül meglovagolhat. 

Mi volt ekkortájt a kedvenc műsora?

Két kedvenc volt. Az első a Jakupcsek Show, ami egy délutáni közéleti beszélgető-műsor volt. Ez a műsor épp azért is szűnt meg, mert túl közszolgálati volt. Itt ügyeket képviseltünk, ami nekem legközelebb áll a szívemhez. A privát emberi történetek megjelenítése, az azokkal való foglalkozás ma is szívügyem, persze, a megfelelő feldolgozási mód megtalálásával. Ezután jött aztán a következő generáció: a Mónika és Balázs-féle változat. A másik kedvencem a Vágóval „szemben” indított vetélkedő volt, ami az utolsó három évben igazán nagyon sikeres volt. Magyarországon, sőt a világban is ritka, hogy nő vezessen kvízjátékot, én nagyon szerettem.

Mennyire könyöklős világ a média? Elég a puszta tehetség ahhoz, hogy valaki érvényesülhessen, vagy el kell tudni adnia magát valakinek?

Én azért alapvetően abban bízom – különösen hosszútávon -, hogy tehetségesnek, szorgalmasnak és alázatosnak kell lenni. Ez a három szó aláhúzandó.

Mi a belső mércéje annak, amit csinál?

Az ember azt nagyon megérzi, hogy tudott-e valamit igazán hozzátenni egy műsorhoz, egy témához. Ha emberileg tudok valami pluszt adni, azt veszi a néző, érzem én is. Talán ez a személyiségből fakadó lényegi különbség a moderálás és a műsorvezetés között. 

Annyi beszélgetéssel, műsorral a háta mögött sosem éri utol a hiábavalóság érzése? Mi löki előre?

A világ változó dolog. Magam is figyelem és próbálok vele valamilyen módon haladni. Egy műsorvezető vagy képes erre vagy nem. A tehetség is önmagában csak egy állapot, azt meg kell tudni tartani, mert elvész. Én is látok magam körül showman-eket, akik elfáradnak. Mert nincs mindig mondanivalója az embernek, az igazi televíziós személyiségeknek, ha hozzá is akarnak tenni valami lényegit a témákhoz, szemlélődniük is kell időnként. Ha töltekeznek, a riportalanyaikkal is újból és újból tudnak újszerűen beszélgetni. Mert hiába beszélgettünk hússzor is ugyanazzal a művésszel, ő is, mi is, a világ is változik, ahogy egy művet is mindig újra kell értelmezni, kimeríthetetlen a beszélgetések iránya is. A mi dolgunk épp az újra-értelmezésben való közvetítésben rejlik. Közvetítő vagyok, akinek nem az a dolga, hogy megmondja, hanem hogy megértesse a világot. Ehhez viszont alapvető, hogy én is figyeljem.

Mivel tudja újratölteni a telepeket? Van receptje?

Kell keresni társaságot, embereket, új kapcsolatokat. Utazni kell, és figyelni a tehetséges embereket, hogy épp mivel foglalkoznak. Meg kell próbálni korszerűnek lenni. Nem mindig megy, mert vannak időszakok, amikor elcsendesedés van, és ezeknek is van jótékony hatása. Nekem is voltak ilyen periódusaim, mikor egy-egy évet kihagytam, mondjuk épp gyereket vártam. Sosem volt bennem pánik. Emma is lassan négy éves, a vele töltött idő is nagyon-nagyon jól jött, megint feltöltődtem. Most a saját korosztályom szempontjából újra van egy csomó mondandóm, ami nagyon jó dolog!

Ön igazán tapasztalt, sokfelé megfordult, sok műfajt kipróbált médiaszemélyiség. Hogy látja a magyar valóságot leképező - és egyúttal alakító - média helyzetét? Belülről figyelve, sokat változott a televíziózás?

Beszűkölt kicsit, úgy érzem, túl kevés műfaj van. Bár én nagyon szerencsés vagyok, mert épp egy erre rácáfoló jutalomjátékban, a Szeretlek, Magyarország!-ban dolgozhatok. Az pedig, hogy ez a műsor a közszolgálati tévében mehet, hogy ennyire szeretik és nézik, és ilyen kivitelben jelenhet meg, az nagyon-nagy dolog! Itt, most fejlődést érzek. 

Van dédelgetett álom?

Van. A civileknek úgy érzem, nincs elég terepe, a velük foglalkozó, nekik szánt, ügyeket felkaroló műsorok hiányoznak. Nincsenek megszólítva, az emberek begubózva élnek a lakásaikban, jó esetben csak a szűk családi-baráti körökben osztják meg sokszor heroikus, erőt-adó, csodálatos történeteiket, amiket pedig meg kéne mutatni. Ez kiált egy megfelelő műfajért, feldolgozási módért. 

Igazi mai nő. Vagány, szókimondó, sikeres. Látszólag nem illeszkedik a képbe a háromszoros anyaság. Mennyire lóg ki három gyerkőccel az átlagból?

Nagyon. Szabálytalan nő vagyok, aki nagyon korán, nagyon későn és karrierje csúcsán is szült. Ez sem itthon, sem külföldön nem nagyon fér bele egy vezető televíziós nő életébe. 

Szült fiatalon is, viszonylag későn is. Nagyon más volt?

Igen. Emma akkor született, mikor már nőként is, emberként is, karrier tekintetében is minden „megvolt”. Minden pillanatot nagyon intenzíven élek meg, próbálom rögzíteni, hogy sose felejtsem el. Hihetetlen erőt ad. Aztán például most is a középső gyerekem vigyázott a kicsire. Ezek gyönyörű pillanatok: a testvérek, ahogy szeretik egymást. A teljes harmónia. És ebből – hiába fárasztó - nagyon sokat lehet építkezni, mint műsorvezetőnek is. A megélt tapasztalat ugyanis alapvető fontosságú a szakmánkban, amit a gyerekek bőséggel nyújtanak.

A Magyarország, szeretlek! után ismét közös műsora lesz Csiszár Jenővel: a Balatoni nyár egyik műsorvezető duóját alkotják.

A mögöttem álló huszonöt tévézéssel töltött évből tizenegynehányat délelőtti műsorban töltöttem el, annak minden verziójában. A Balatoni nyár nagy nosztalgia nekem, mert utoljára nyolc-tíz éve volt délelőtti műsorom. Úgyhogy nagy öröm volt! Ez egy kellemes háttér-televízió, baráti hanggal, ahol nem kell világot megváltani, egyszerűen jó hangulatban kell információkat közölni. Igazi szabadságos tévé, amit jó nézni. Olyan, mint egy balatoni nyaralás: kisimít.

Milyen együtt játszani-mókázni-dolgozni Csiszár Jenővel?

Neki lesz ez talán furcsa, mert ő még délelőtti magazinműsort nem vezetett. De kedve volt hozzá, örömmel vállalta. Ő majd hozza magát, én pedig  vezetem őt. Jól kiegészítjük egymást. Egyébként nagyon jóban vagyunk, a gyerekek is szeretik egymást, a minap is meglátogattuk őket, ott is aludtunk. A lényeges dolgokban követjük egymás életét, hasonló az életünk ritmusa.

Ha nyár, egyébként is Balaton?

Balaton, déli part! Nagyon szeretjük ezt a világot. Félig itt is élünk, de télen is jövünk fakutyázni, meg szánkózni. Jönnek a barátok is, vannak ünnepek, amiket rendszeresen itt töltünk. A három gyerekből kettő általában itt van, úgyhogy mindig éhes valaki, mindig hoznak magukkal valakit, egyszóval nagy élet van.

Kislánya, Emma is szereti a Balatont?

Emma tősgyökeres balatoni gyerek. Egy igazi kis fürdőbugyis, mezítlábas purdé. Meztelenül, csokis szájjal, néger-feketén futkosó balatoni lányka! 

Nem zavarja, hogy mindenki felismeri?

Nem érdekel, legfeljebb a strandon, de ez is csak hiúsági kérdés, bár azt inkább kerülöm. De egy buliban, nagyobb társaságban nem zavar. Nem játszom meg magam, nincs értelme, smink nélkül, vizes hajjal is kimegyek a boltba, még az sem érdekel, ha felteszik a képem a netre. Ha érdekelne, börtönben élnék. 

A  Balaton-parton ülve sör vagy bor?

Rosé vagy Prosecco.

Mondana egy számot, amit gyakran hallgat mostanság?

Ezzel nagy bajban vagyok. Mióta Emma megvan, gyerekdalokat hallgatunk, meg klasszikus zenét. Minden más nagyon felpörgeti, úgyhogy saját zenéket nem nagyon hallgatok mostanában. De a Lencsi lány éneke nekem is kedvencem.