Lelki Zöldségek: Balatoni mozaik

Szerző: Fakirma

Gyönyörű

Mozaik család életében a legsokkolóbb legizgalmasabb időszak valószínűleg a nyári szünet. Érettségi kettes matekommal meg se próbálom kiszámolni, hogy  szerteágazó családi alrendszereink a tíz hét alatt hányféle kombinációban hódítják meg a világot. A mozaikok életéről már közkinccsé tettem egy korszakalkotó elméleti értekezést, itt az idő, hogy mellékeljek egy jó gyakorlatot is (ismeritek ezt a kifejezést? a munkahelyem honlapján olvastam, nem tudom, pontosan mit jelent, de jól hangzik, és valami köze lehet a minőségbiztosításhoz, ami azt hiszem, szintén klassz dolog).
Az a gáz a mozaik családban (legalábbis az enyémben), hogy rohadt sokan vagyunk, és sokféle formában kötődünk egymáshoz: rögtön itt vagyok én a fiaimmal mint egykori normális családunk maradéka, és persze a vadhajtásokról sem lehet megfeledkezni: Ember, a két kislánnyal, de a három pasi is egy külön kis csapatot alkot (Bendő, Szendvicsgyerek plusz Gonosz Mostoha), ráadásul mindenkihez tartozik még néhány rokoni kinövés, akinek van még néhány kinövése, szóval elég bonyolult az ügy. A nyarunk szép példája annak a heroikus küzdelemnek, amit azért folytatunk, hogy minden családi alrendszerünk intimitás-igénye kielégülést nyerjen. Egyszerűbben fogalmazva: mindenki nyaraljon azzal, akivel akar, és azzal is, akivel kutya kötelessége.

Nagyon Balaton I.

Az elmúlt héten kipipáltuk az első balatoni fellépésünket: Bendő és Szendvicsgyerek apai pereputtyához csatlakoztunk Királykisasszonnyal és Farkas-Ojóval. Embert idén itthon hagytuk dolgozni, mert valakinek meg kell teremteni a pénzt véget nem érő nyaralásainkhoz. Bár imádom elnézni, ahogy jelenlegi férjem volt anyósommal néhány korsó sör mellett biliárdban küzd életre-halálra, most beértem csúful cserbenhagyott egykori családi alkatrészeim szeretetével. Azért jó velük nyaralni, mert elég infantilisek ahhoz, hogy egy tisztességes nyaralást lebonyolítsanak az én aktív közreműködésem nélkül: vízben fröcskölés, iszapban hentergés, focizás, teniszezés, bicikliverseny és Missgumihercegnő választás...

Lotte, megdobbant a pici szíved?

 Miközben volt anyósomék mintanagyszülőként állták a sarat, és az első alom létrehozója álomapuként szórakoztatta mind a négy gyerekemet, nekem maradt időm elmerengeni ezen a furcsa csapaton: már más utakon járunk, de a közös disznóságok után maradt a régi szeretetből annyi, ami nem enged elszakadni egymástól: semmi sem olyan, mint régen volt (szerencsére), a játékszabályok szigorúak és áthághatatlanok. Az új feltételrendszerben viszonylag könnyedén tudjuk egymást becsülni, tisztelni és elfogadni. Nem a gyerekek kedvéért, hanem a sajátunkért. Ez persze nem csak az ő érdemük, hanem hálával tartozom érte színes és szerteágazó mozaikom új darabkáinak is: ők szemrebbenés nélkül fogadják el régi kötődéseimet, bíznak bennem, és nem korlátoznak. Ember a legutóbbi mozaik síelésről hazatérve nevetve ölelt magához: "Cucóka, álmodni sem mertem volna, amikor elvettelek feleségül, hogy veled együtt ilyen szép nagycsaládot kapok ajándékba." (Ha jól emlékszem, volt a hangjában némi irónia is.)

Differenciáltan holisztikus diszciplína

Körülöttem sokan finnyáznak ezen a szedett-vedett nagycsaládos léten. Mások követendő példaként emlegetnek minket. Szerintem mindkettő elég nagy marhaság. Mi így működünk a legjobban, így a legkevesebb a fájdalom és a legtöbb az öröm. Évekig tartó vergődése után most úgy érzem: megalkottuk a mi kis mozaikunkat, nem egy ipari minőség, helyenként amatőr fércmunka, de nekünk megteszi, mellesleg egész jól érezzük magunkat benne.

Nem szeretem a Balatont. És nem szeretem a mozaik családot sem (persze más, ha a saját Balatonomról és a saját családomról van szó). Nem ajánlom senkinek, de ha már ezt választottam, megpróbálom belőle kihozni a legjobbat, s mint ahogy Lotte a borongós üdülőben, én is az élet császárának érzem magam.

Nagyon Balaton II.

Két ok miatt élek most intenzív lelki életet: először is (szerintem) tök vicces fotókat csináltam a balatoni nyaralásunkról, és kell valami köret, ami mellé feltehetem őket. Ráadásul mostanában rengeteg szívszorító válásnak vagyok a szemtanúja: felnőttek-gyerekek önmagukból kifordulva gyilkolják egymást. Tudom, a gyászmunkát nem lehet megspórolni, s ez sok gusztustalansággal jár együtt. De az el nem varrt szálak nem csak a gyerekek idegeit cibálják meg. Ők sok mindent kibírnak, de mi, mire eljutunk az első válásunkig, rendszerint már elég ramaty állapotban vagyunk. A mártír sors csak a szenteknek áll jól, a maradékból a legpocsékabbat  hozza ki. Nincs rémisztőbb látvány egy kielégületlen, csalódott és megkeseredett harmincas-negyvenesnél (aki ötvenesnek néz ki). Egyre inkább érzem, hogy nem engedhetem meg magamnak a gyűlölködést. Mert káros az egészségre, öregíti a bőrt és impotenciát okoz. Nem állítom, hogy az egyedüli üdvözítő út az, ha Apuka1 és Apuka2 együtt síelteti a picinyeket. Nekünk ez jött be (pontosabban Apuka2 Anyukával a sört issza a hüttében, amíg Apuka1 síelni tanítja az összes gyereket, de ez már igazán csak részletkérdés).

 Mi így működünk. Jó sok macera volt, mire többé-kevésbé a helyére pofoztuk a dolgokat. Más mozaikja máshogy lesz pofás. Nem reménytelen a küzdelem, de sokat szív vele az ember (ha még nem késő, inkább maradjatok a hagyományos családmodellnél, egyszerűbb vállalkozás, és ott is lehet göröngyös utakat bejárni).

Feldolgozandó traumák pedig mindig akadnak. Például fogalmam sincs, miként fogom Királykisasszonynak és Farkas-Ojónak elmesélni a nagy titkot, hogy vannak olyan gyerekek, akiknek nagyszülőből hat helyett mindössze négy jutott, és a fellelhető apukák száma is elenyésző...

(és ezekhez a képekhez már nem maradt mondanivaló)

Magyar tengernél magyar fű terem

Saját stég saját kacsaszarral

Nagyon Balaton III.