2012. június 16., szombat

Lelki Zöldségek: Akarja a halál

Szerző: Fakirma

Szeretnétek, ha itt búcsúznának tőletek?
Gondolkoztatok már azon, milyen temetést szeretnétek? Hessegetem a gondolatot, hiszen ez már nem az én gondom, szívjanak vele az örökösök. Mégsem hagy nyugodni a kérdés, végtére is az én ünnepem, ráadásul valószínűleg az utolsó nagyszabású, nehogy már elfuserálják itt nekem! Amúgy is szemét dolog ez a halálosdi: még attól is megfoszt, hogy a végső fellépésemen én legyek a bálkirálynő. A gyászoló pereputty megkönnyebbülten hagy ott a temetőben, no ez is megvolt, aztán mindenki megy halotti tort ülni, felőlük akár meg is rohadhatok...


Ilyen gondolatok jártak a fejemben, amikor a napokban szegény öreg Távoli Rokont kísértük utolsó útjára  (életében nem gondolt volna arra, hogy egyszer egy blogbejegyzés múzsája lesz).
A temetőbe lépve az ismerős szorongás telepedett rám. Nem az a gyomorszorító-verejtékes halálfélelem, hanem annál sokkal meghatározhatatlanabb fullasztó közérzet: ugyanezt érzem, ha belépek a házasságkötő terembe, a tömeges gyerekkeresztelőre, az érettségi bankettre, vagy a túlzsúfolt szülőszobába.
Ezeken a helyszíneken mi vagyunk a főszereplők, mégsem miénk a pálya. Életünk  éppen aktuális sorsdöntő eseménye a szervezők számára legjobb esetben is mindössze egy megoldásra váró probléma (sosem felejtem el a szülész orvosnőmet, amikor lediktálta nekem a karácsonyi programját, csak hogy tudjam, mikor nem szabad semmiféleképpen szülnöm, nehogy elrontsam családja ünnepi hangulatát - végül olyan elégedett volt az időzítésemmel, hogy jutalomból még egyszer szülhettem nála).
 Oxitocin és gátmetszés, idegen gyerekeknek idegen keresztelő pap, töltöttgalamb anyakönyvvezető a polgármesteri hivatalban, számlanyitás a szalagavatóra első gimiben, ékes gyászbeszéd a sírgödör/urnalakótelep mellől..
Számos mérföldkövön túl vagyok, s szeretnék még sokat ünnepelni,  de nem találom az öntőformát, amibe szívesen beletölteném örömömet, bánatomat. Kétségkívül praktikus ez a mai kiszolgáló rendszer, kényelmes üldögélni a futószalagon (a csicsáson, vagy a döcögősön, majdnem mindegy), nincs más dolgom, csak követni az utasításokat és kifizetni a számlát (áfával, vagy áfa nélkül). De basszus, a halálnak van kedve így szórakozni!

S ha már a halálnál tartunk: nem akarok én saját bejáratú sirató asszonyokat, nem szeretnék a nappalinkban felravatalozva bűzölögni, arra sem vágyom, hogy a kertünkben Galiba kutyánk mellé temessenek, vagy a Himaláján szórják szét a hamvaimat. Csak annyit szeretnék, hogy olyan emberek legyenek körülöttem, akik szerettek és ismertek, de legalább viszonyultak hozzám még élő koromban, és többet jelentek számukra egy munkahelyi kötelességnél, egy arcpirító giccsparádénál.

Amúgy Távoli Rokon temetése jól sikerült: csendes és egyszerű volt, ízlésesen kevés sallanggal, viszonylag kis szerep jutott a gépezett hivatalos működtetőinek. Legfontosabb funkcióit is betöltötte. Útjára engedtünk egy embert, akinek szerep jutott az életünkben: kinek fő-, kinek epizód szerep, de mindannyiunkhoz volt  valami köze. A temetés utáni ebédre Pocakpapa (Ő az apósom, és nem árulom el, honnan kapta a nevét) hozott régi fényképeket, az egész inkább kedves, semmint szomorú esemény volt.
 Ismeritek azokat a körjátékokat, amikor a dal végén mindig kiesik valaki? Ilyenkor a kör egyre kisebb lesz, mert a lyuk helyén szorosabbra zárunk. Nekem a temetéseken mindig ez a kép jut eszembe. Mázli, hogy ez egy elfuserált hasonlat, mert  a valóságban az életünkből kiesők helyén mindig új arcok tűnnek fel (persze vannak betölthetetlen helyek, de ez már egy másik lelki zöldségek). Ez történt velem ezen a családi összejövetelen is: elbúcsúztam a Távoli Rokontól, s kaptam helyettük -  határozottan az élő fajtából való - vadiúj szegről-végről családtagokat. Köszönet érte mindannyiuknak, remélem, még az életben találkozunk!

12 megjegyzés:

Szofi írta... [Válasz erre...]

Azt hiszem, még sosem gondolkoztam érdemben ezen, tényleg. Most azt mondom, mindegy.
A futószalagról annyit, mikor a nagyapám meghalt, elkísértem a nagymamámat a kórházba intézkedni. Éppen a prózaiság miatt én beszéltem helyette a megfelelő alkalmazottakkal. 21 éves voltam. Volt egy kis váró az anyakönyvi kisablaknál. Mikor sorra kerültem, az ügyintéző megkérdezte: abortusz? - Neeem. - Halál? - Igen.

Névtelen írta... [Válasz erre...]

Sziasztok!

Lehet, hogy morbid, de én nem feltétlenül utálom a temetéseket- feltéve, hogy nem túl közeli személyről van szó.
Az az érdekes, hogy a temetés mindig nagyon jellemző az adott ember életére (szerintem az utódok szükségszerűen megtalálják az adott emberhez illő menetrendet), úgyhogy vigasztalásként mondom, hogy nagy meglepetés nem érhet majd minket.

Réka

Fakirma írta... [Válasz erre...]

Én is úgy vagyok, mint te, Réka, ha nem túl közeli ismerős, inkább izgalmas, hogy találkozom olyan emberekkel, akikkel máskor nem. A vidéki temetők hangulata pedig megnyugtat (a városi temetők nyomasztanak), régen, amikor biciklis, gyalogos túrákra mentünk, mindig a temetőkben aludtunk (mert ott volt víz, és eső ellen jó volt a ravatalozó előtere)
Szofi, ez a kórházi fellépésed nagyon morbid!

anyuka2 írta... [Válasz erre...]

Irma, te beteg vagy! Mit járatod ilyeneken az agyadat? Meleg van, süt a nap, végre nem szorongom agyon magam valami hülyeségen, erre elolvasom a bejegyzésedet, és rámtör a temetés-para. Köszi!

agyragobogar írta... [Válasz erre...]

én semmiféle temetést nem akarok. Eddig az volt a nyerő, hogy hamvasszanak, onnantól meg a legkényelmesebb úton szabaduljanak meg a hamvaimtól. Akár ott is hagyhatják másnak, kanális, folyó, tenger, egyszerűen mindegy. Sírhelyet nem akarok. De utóbbi időben kialakulóban van egy újabb jobb ötlet. Egy kórháznak adományozom a holttestemet, hadd szórakozzanak vele az orvoscsemeték. Nekem már úgyis kampecc, de ki tudja valakin pont ez segítene. Ja ha valamit fel lehet belőlem használni akkor szívesen lennék szervdonor, szövetdonor is. Igazából oroszlánkaja lennék legszívesebben, de azt hiszem ártanék csak az állatoknak.

Szofi írta... [Válasz erre...]

Ez érdekes, milyen mérgeken élsz?

Fakirma írta... [Válasz erre...]

:))
Ez az oroszlánkaja-ötlet zseniális! Ezentúl egészségesen fogok élni, a vadállatok kedvéért!:)
Bocs Anyuka2, ígérem vidámabb témákkal fogok előállni, de ahhoz szükségem lenne a babaházatok fényképére sürgősen!:)

Szofi írta... [Válasz erre...]

Egyébként nekem csodálatos az a régi hit, hogy a testet épségben meg kell őrizni a feltámadásig. Van benne valami naiv, mágikus közvetlenség, egységtudat.
Ettől függetlenül nem tudok hinni abban, hogy Isten a véletlenre és más emberekre bízná, hogy mi lesz velünk.

anyuka2 írta... [Válasz erre...]

Ha meghalok, én is szervdonor akarok lenni. De remélem, hogy olyan vénen halok meg, hogy már egyetlen szervemmel sem tudnak mit kezdeni. De az orvostanhallgatók vagdossanak csak nyugodtan.
Ismerek egy nagyon katolikus nagymamát, aki egyenesen bűnnek tartja a szervdonációt (és a hamvasztást is), mert így a testünk nem marad meg a végítélet napjára, ergo nem tud majd feltámadni.

Névtelen írta... [Válasz erre...]

Nálunk a családban a végtisztességet illetően két tábor van. Az elföldelés hívei férfiak, ez logikus.
Azt mondjuk én nem szeretném, hogy szétszórjanak, mert akkor mégis nehezebb feltámadni, bár valószínűleg a Jóisten a mérgezett orosztlán gyomrából is újra tudna alkotni, úgyhogy én bizakodó vagyok.
Amúgy Irma azért én temetőben nem aludnék, bár egy falusi temetőben egyszer végigfeküdtem egy kőlappal fedett síron és az nagyon megnyugtató volt. Pedig én elég hipochonder voltam régebben. De akkor nappal volt, gyönyörűen sütött a nap és ebben semmilyen tiszteletlen szándék nem volt, senki nem is látta.

Réka

magpala írta... [Válasz erre...]

Kedves Fakirma! Köszönöm ezt a csodálatos "emberi" bejegyzést. Mint Távoli Rokon régóta követem az írásaidat. Remélem még az életben, nem csak temetésen találkozunk

Fakirma írta... [Válasz erre...]

:))) Biztos lehetsz benne kedves Magpala, július végén tervezünk egy pécsi kiruccanást, addig csak sikerül életben tartani magunkat!:)

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...