2012. június 19., kedd

Holtomiglan-holtodiglan és Karafiáth Orsolya különvéleménye

Szerző: Lotte

Böngészve a neten az nlcafé oldalára kattintottam, ahol egy vezető anyagra lettem figyelmes Az együttélés rontja a jó házasság esélyét? címmel. A leadből hamar kiderült, egy kutatási eredmény adta az extravagáns     személyiségéről ismert celeb-költőnőnek, Karafiáth Orsolyának az inspirációt, hogy a házasságról írjon. A kutatások szerint ugyanis "Az eljegyzés előtt összeköltöző párok közül többen válnak el, mint azok közül, akik először házasként élnek együtt".
Karafiát Orsolya az állítás kapcsán a tőle szokott merészséggel a házassággal kapcsolatos bennünk élő ősképet kérdőjelezi meg: érdemes-e egyáltalán a házasságra, mint a "holtomiglan-holtodiglan kötésre" tekintenünk, egyáltalán, minek erőltetni az örökös együttléttel meghatározható házasságot, mikor "annyi alternatíva létezik"? 


Az írónő saját tapasztalataiból indul ki, melyekből felsejlik, alig lát jó házasságot maga körül. Ahogy írja: "vagy már évek óta döglődik egy kapcsolat, és mindkét fél ilyen-olyan nyitásokkal, kiskapukkal vergődik a kialakult szituációban, vagy éppen válnak, vagy válás után vannak, vagy éppen kötik meg a második-harmadik frigyüket". Nem vitatkozva azzal a sajnálatos és közismert ténnyel, hogy a válások száma valóban nagyon magas, szeretnék ezúton a házasság védelmére kelni. 
Arról  ugyanis, hogy magas a légszennyezettség nem az éltető levegő tehet, s nem biztos, hogy a házasság holtomiglan-holtodiglan műfajával van baj akkor, amikor sok széteső kapcsolatot látunk magunk körül. (Az állhatatosság és az egymás melletti kiállás, tágabb értelemben véve a hűség egyébként nemcsak a párkapcsolatokat zilálja szét: egyszer érdemes lenne más kapcsolatainkat is górcső alá venni: hogy is állunk a a szülői-rokoni kapcsolatokkal vagy akár a barátságokkal, egyáltalán a felelősségvállalással más frontokon? Vajon rózsásabb lenne a helyzet, mint a válási statisztikák esetén?) 
Emberi gyengeségeinket tehát nem érdemes összemosni egy jól bevált, értéket hordozó és igenis, természeténél fogva a véglegesség SZÁNDÉKÁVAL megkötött, tudatosan, nyilvánosság előtt tett fogadalommal/esküvel. A szándék - a dolog természeténél fogva - nem lehet más, mint igenis, végleges kötelék teremtése, hozzátéve, hogy saját vagy a másik fél gyengeségei és tévedései okán nem biztos, hogy meg is valósul majd mindez. Ez már két ember közös felelőssége és közös munkája. 
Mert a házasságnál lemondunk az egónk egy részéről, ahogy mondjuk - egy fura hasonlattal - az európai közösséghez tartozás érdekében is leadtunk a közös, fontosnak és magasabb rendűnek ítélt célok megvalósulása érdekében bizonyos nemzeti hatásköröket. A házasságkötés nem egy szerelmes pillanat kimerevítése kellene legyen, hanem egy előre tudottan változó körülményekre vonatkozó vállalás. A házasságkötéssel kifejezzük, hogy szerelmünket, egymást tartjuk olyan fontosnak, hogy nehezebb időkben is  küzdeni fogunk mindezért, a születendő/megszületett gyemekeinknek pedig szeretnénk megadni az adható legnagyobb ajándékot és biztonságot: a stabil, szeretetteljes családot, ahol nemcsak hétvégeken létezik apuci vagy anyuci. Sőt! Vállaljuk, hogy akit szeretünk, azt nehéz, nyomorúságos pillanatokban sem hagyjuk magára! Az élet egyik legnagyobb, legszebb vállalása mindez!
Karafiáth Orsolya idézi egy barátnőjét, aki szerint a házasságot határozott időre kellene megkötni, esetleg tetszés szerint hosszabbítani. De minek is kötne így bárki házasságot?! Egyáltalán hogyan mérhető a feltétel nélküli szerelem és szeretet napokban, hetekben, években?

A gond nem a házasságban, hanem bennünk, csetlő-botló emberekben van. Hogy is írja Karafiáth Orsolya? "Én magam sem hiszek abban, hogy életünk végéig egyetlen emberrel kéne megosztanunk magunkat." Aki így érzi, annak tényleg nem való a házasság, hisz az ragaszkodik egójához, körömszakadtáig. Számukra - amíg valami egyszer gyökeresen meg nem változik életükben - tényleg léteznek más alternatívák.
De a házasság ettől még jó. A házasság ettől még érték. És nem jó mindezt megkérdőjelezni, mert megtévesztő gondolatokhoz vezethet.
Végezetül egy rövid történet egy baráti, ötvenes éveikben járó házaspárról. Zakatol a fejemben, napok óta.
Egyetemi nagy szerelem: gyönyörű nő, okos, vonzó férfi. Házasság, két szép gyermek, közös munka, sikerek: szárnyalás. Irigylésre méltó élet, szerelemben. Aztán  egyszer csak nem várt, súlyos betegségek - egy időben, mindkét félnél! Kőkemény, fájdalmas, fáradt küzdelem az életért: zuhanás. És hogy mit mondanak minderre? "Eddig megéltük azt hogy milyen egymást ban szeretni, most megtapasztalhatjuk, milyen rossznak idején. Tulajdonképp hálásak vagyunk, hogy megélhetjük a szerelmünket így is, nyomorúságban! És az kitart, most is." 
Egy házasság: rögös úton, nem várt kanyarokkal, de holtomiglan-holtodiglan.

3 megjegyzés:

Szofi írta... [Válasz erre...]

"Az eljegyzés előtt összeköltöző párok közül többen válnak el, mint azok közül, akik először házasként élnek együtt".
Ebből a kutatási eredményből én egészen más érvelést indítanék, ebből is látszik, hogy az ember úgyis azt hajtja, amit akar, a hivatkozás csak öltözteti a mondanivalót, nem alátámasztja.

lombkorona írta... [Válasz erre...]

Te milyen érvelést indítanál?

Szofi írta... [Válasz erre...]

A fenébe, eltűnt a válaszom.
Szóval, én nem a házasságban látom ez alapján a hibát, hanem az elköteleződés nélküli együttélésben. Jobb úgy kezdeni, hogy ha együtt, akkor tényleg együtt.

de ilyesmiről írtam bővebben, ha érdekel, itt:
http://blogleany.blogspot.hu/search?q=nem+titkos+titok

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...