2012. május 8., kedd

Hétfői adásszünet - Gundel Takács Gáborral

Szerző: Lotte          

Maradj talpon!, Eurovíziós Dalfesztivál, közelgő foci eb.
Mi (ki) a közös bennük? Szabad a gazda? Hát persze, hogy Gundel Takács Gábor!
A Hétfői adásszünetben az elfoglalt műsorvezetővel beszélgettünk.
Bocsánatos bűn, hogy ezúttal kedden...
Ritkán nézünk tévét, de van egy műsor, amire - korhatárkarika ide vagy oda - három kiskorúnk szabályosan vadászik. A Maradj talpon! szabadesésétől szinte transzba esnek, úgy hat rájuk, mintha alaposan megcsiklandoznánk őket. És mi is szívesen ott ragadunk. Számunkra persze a műsor lelke nem a zuhanás, hanem a műsorvezető egyénisége.  Túl a századik adáson – szereti még?
Mint minden az életben, végső soron ez a játék is az emberek miatt érdekes. Persze, vicces amikor lepottyannak, de ha csak azt közvetítenénk, hogy embereket dobálunk le, akkor egy hét után már nem nézné senki – legfeljebb ki-ki „három kiskorúja”.  Sokkal izgalmasabb azonban, hogy az ott játszókkal összemérjük a tudásunkat, sőt az, hogy adott helyzetben mi hogyan döntenénk, hogyan viselkednénk. Számomra is az izgalmas, hogy egyszer ilyen, másszor olyan jellemű emberrel játszom és ez az, ami igazán megunhatatlan.
A magyar társadalom érdekes keresztmetszetével találkozik nap mint nap. Milyennek látja ezen a speciális szűrőn keresztül a játékos kedvű magyarokat?
Sokfélének. Butának és okosnak, higgadtnak és stresszesnek, bölcsnek és balgának, sírósnak és nevetősnek. Azt azért megfigyeltem, hogy az esetek 90 százalékában mindenki azt kapja, azt nyeri, amit megérdemel.




Ön jelentkezne talpon maradónak?
Persze! Bár igazából nem szeretek nagy tétben játszani, mert a pénz elrontja a játékot. A játékot a játékért szeretem és szomorúan látom, hogy sok remek játékos, aki folytathatná, inkább megáll, mert az addig megnyert összeg már komolyan számít a mindennapi életében.

Amikor bemutatja a játékosokat, a protokoll szerint mindig rákérdez életük egy-egy különleges pontjára. Ön mit mondana magáról? Gyűjt, mondjuk, porcicákat vagy szokott kiugrani kötéllel a huszadikról?
Pénzérméket gyűjtök. Nagyon praktikus, mert ha hónapokig nincs időm velük foglalkozni, akkor sem mennek tönkre - legutóbb nyáron vettem elő a gyűjteményt. Még nem ugrottam soha magasból, de egyszer 3 éves koromban büntetésből bezártak a szüleim a tyúkólba, mert elcsavarogtam. Legalább olyan félelmetes volt, mint a bungee jumping, pedig csak egy perc volt, igaz nekem óráknak tűnt.
Keskeny pallón táncol, ahol szellemesség és tudás, egy csipetnyi piszkálódás, sok humor és nagyfokú empátia szükséges ahhoz, hogy fenntarthassa a műsor feszültségét és dinamikáját. Érezni kell, hol a határ, s vigyázni, nehogy megbántson, vagy véletlenül megalázzon valakit. Előfordult már, hogy elvetette a sulykot?
Valóban keskeny ez a palló, de az a titok, hogy figyelni kell az emberekre, tudni kell, hol a határ, s ha netán túllépek ezen, akkor nekem kell elnézést kérni érte – igaz ez a hiba nem fordulhat elő túl sokszor. De ebbe a hibába általában azért nem esem bele, mert nem kihasználom a játékosokat, mint egy tárgyat, hanem vezetem a velem játszókat, hogy együtt legyen részünk egy mókában. Valóban szoktam csipkelődni, de tisztelem az embereket és azt szeretném, hogy egy jó élménnyel legyenek gazdagabbak. Igaz, van, aki ezt nem hagyja, őket hagyni kell, legyenek olyanok, amilyenek lenni akarnak. Ahogy már mondtam, mindenki azt kapja, amit megérdemel.
Gondolom, nincs geg-csapata. De vajon kell készülni az adásokra, vagy rutinból jönnek a frappáns fordulatok?
A fordulatokra nem lehet készülni, de nem működik az sem, hogy már rég nem mondtam vicceset, ideje lenne. Ez vagy jön, vagy nem jön. Ha nem jön, akkor nem kell erőltetni.
Baráti társaságban is domináns a jelenléte vagy jól esik néha háttérbe szorulni és szemlélődni?
Az én szakmámnak az egészséges kíváncsiság az alapja. Szeretek beszélgetni, szeretek kérdezni és ugyebár ennek a párja az, hogy meghallgatok másokat. Egy műsorban az én dolgom, hogy kézben tartsam a dramaturgiát, a tempót, a ritmust. A magánéletben azonban olykor szeretek szemlélődni és szeretem a csendességet.
Kevés olyan népszerű műsorvezetője van nemcsak a Magyar Televíziónak, de általában is a magyar televíziózásnak, mint Ön. Talán nem szokás ilyet kimondani, de a csúcson van. Az élete, a teljesítménye óhatatlanul minta. Milyen értéket szeretne közvetíteni? Mit hiányol leginkább a mai magyar „való világból”?
A mai világ túlságosan is a külsőségekről szól. Mennyi pénzem van, milyen az autóm, mekkora az implantátumom, stb. Ez persze együtt jár azzal, hogy túl sokat foglalkoznak az emberek azzal, hogy mások mit szólnak a pénzükhöz, az autójukhoz, az implantátumukhoz és persze túl sokat foglalkoznak azzal, hogy mások mit, miért csinálnak. Az emberek nagyon sokat tudnak másokról és nagyon keveset önmagukról. Könnyen megítélnek másokat, de nehezen önmagukat. Én azonban a görög jósoknak hiszek: ismerd meg önmagad! Az életben végeredményben minden arról szól, hogy önmagunkat megismerjük. „Balszerencse”, hogy nincs ennél nehezebb feladat.
Szeretett volna színész lenni. Volt egy nagy példakép, aki vonzotta erre a pályára?
Nem volt. Inkább egyfajta késztetés volt bennem, egyfajta közlékenység, amiről kezdetben nem tudtam, hogy számomra mi a legjobb megnyilvánulási formája. Rá kellett jönnöm, hogy nem a színház, hanem a televíziózás.
A rendszerváltás idején kezdte televíziós munkásságát. Sokat változott azóta a média világa?
Teljesen átalakult. Akkoriban csak egy televízió volt, amikor először jártam tv stúdióban, akkor még csináltunk fekete-fehér adást. Sokat változott azóta a média világa, de nem mondanám, hogy előnyére, vagy hátrányára. Egyszerűen csak átalakult. Tőlünk, emberektől alakult át. A hiba nem az eszközben keresendő, hanem azokban az emberekben, akik az eszköz rabjaivá válnak, és nem tudják a megfelelő pillanatban kikapcsolni.
Sokfelé megfordult már, van tapasztalata a közmédia és a kereskedelmi televíziózás világáról is. Melyik a favorit, és miért?
Nekem a közmédia, persze sokat tanultam a kereskedelmi televíziózásban és sokat is köszönhetek neki. Én azonban nem szeretek azért műsort csinálni, hogy legyőzzem a konkurens csatornát. És nem szeretek azért sem műsort csinálni, hogy minél többen nézzék – jobban szeretem, ha kevesebben nézik, de látnak is valamit. Sajnos csak a nézettséget mérik, a látnivalót nem.
A Testnevelési Főiskolán végzett, majd sportműsorokat vezetett. A sport bizonyára örök szerelem. Most is sportol?
Ahogy az időm engedi, mostanában kevesebbet. Érzem is magamon.
Kedvenc sportág és csapat?
Valamikor régen kézilabdáztam, így azt nagyon szeretem, s általában a csapatsportokat, talán mert ezeket jobban értem. De általában is szeretem a sportot, tudják, az emberek miatt. Kedvenc csapatról hivatalból nem nyilatkozom, egy sportriporter ezt nem árulhatja el.
Férj és háromgyermekes édesapa. A munkáját tekintve kontroll személyek a családtagok?
Természetesen! Ők a legőszintébb kritikusaim. Ráadásul nem csak úgy, hogy elmondják a véleményüket, de úgy is, hogy sohasem tudok megfeledkezni arról, hogy amit csinálok, az rájuk is hat. Nem engedhetem meg magamnak, hogy a gyerekeimen csattanjon az iskolában, vagy a feleségemen a rendelőben, hogy előző este méltatlanul viselkedtem egy adásban.
Mindig nagy empátiával fordul a többgyermekes játékosok felé. Gondolom, otthon is nagy élet volt és van a csemetékkel. Hogy képzeljük el az életét: szervezett és ütemes, vagy bohókásan esetleges?
Három gyerekkel az a gond, hogy eggyel többen vannak, mint a szüleik. Ráadásul mi Érdről járunk be Budapestre, így az életünk állandó logisztikai helyzetmegoldás, aminek van egy bohókás esetlegessége, túl a szervezettségre való törekvésen. Mindazonáltal Gundel nagyapámnak 12 testvére volt, édesanyámék öten vannak és nekem is van egy húgom, meg egy öcsém is. 
A sok munka mellett a családi élet motorja, gondolom, inkább a felesége, Ágota. Hogy ismerkedtek meg?
Gyerekkorunk óta ismerjük egymást, sőt, az anyósomék előbb ismertek engem, mint ahogy a feleségem megszületett. Édesapám és apósom ugyanis együtt jártak egyetemre. Egyébként valóban Ági az, aki kézben tartja a család életét, de számomra is fontos, hogy a gyerekek ne legyenek kárvallottjai a papa karrierjének.
Könnyen megszokta, hogy a férjével nem lehet meginni egy kávét anélkül, hogy valaki ne bámulná vagy szólítaná meg?
Budapesten általában nem probléma megjelenni egy nyilvános helyen, főleg, ha az ember nem hívja fel magára a figyelmet egy hatalmas, álcázásnak szánt napszemüveggel, hanem normálisan viselkedik. Vidéken ritkábban fordul elő, hogy ismert ember bukkan fel az utcán, így többen szólítanak meg, de azért Magyarországon szerencsére nincs olyan sztárkultusz, mint Amerikában. Általában abból van a gond, ha valaki nincs tekintettel arra, hogy a gyerekeimmel szeretnék foglalkozni kirándulás, vagy városnézés közben, vagy személyes sértésnek veszik, hogy nem iszom meg velük egy pohár pálinkát, mert beszélgetek a családommal, de szerencsére a többség a „híres ember”-re való rácsodálkozást is kulturáltan oldja meg. 
A felesége otthon van, vagy ő is dolgozik? Mennyi idejük jut egymásra és a gyerekekre?
A feleségem fogorvos, van egy kis praxisa. A mi életünk ritmusa eléggé hullámzó, hol több, hol kevesebb időnk van egymásra, de átlagosan nem rosszabb a helyzet, mint más családoknál.
Ön eredetileg Takács Gábor, később vette fel az anyai felmenők vezetéknevét. Milyen érzés Gundel palacsintát enni, s a nagyhírű vendéglátós dinasztia sarjának lenni? Sosem kacérkodott a tradíció folytatásával?
Egyszer megpróbálkoztam a vendéglátással, de rá kellett jönnöm, hogy én vendég szeretek lenni. Ez egy másfajta életmód, nem véletlen, hogy Gundel dédapám is a ligeti étterem első emeletén lakott a családjával. Egyébiránt nem csak büszkeség, hanem felelősség is egy nagyhírű család nevét viselni, hisz méltónak kell lenni ahhoz, amit a felmenőim elértek. Ismertnek lenni ugyanis könnyű, elismertnek lenni a nehéz feladat.
Mi az, ami leginkább kikapcsolja és felüdíti a munka után?
Jó hazaérni, otthon lenni, leülni egy kicsit beszélgetni egy pohár bor mellett. Kell egy kis idő, amíg munka után a pörgés leáll az emberben. A feleségemmel úgy szoktuk mondani, hogy „száradunk” egy kicsit.
Az Eurovíziós Dalfesztivál házigazdájaként a zene világába is belekóstolt. Milyen zenét hallgat szívesen otthon vagy a kocsiban? Megosztaná velünk?
A zene már kicsi gyerekkorom óta velem van. Az egyik dédapám, Székelyhidy Ferenc az Operaház örökös tagja volt, Kodály Zoltán neki ajánlotta tenor hangra írt dalait.  Zenei általánosba jártam, tanultam zongorázni, kórus tag voltam a gimnáziumban. Tíz évig dolgoztam zenés rádióknál, a dalfesztivál mindennek csak a folytatása. Ennek megfelelően nagyon sokféle zenét hallgatok, talán csak a heavy metal hiányzik a palettáról, azt hallgatják helyettem a fiaim. Ezt a változatosságot szeretem a dalfesztiválban is. Az autóban legtöbbször jazzt hallgatok, mostanában Fábián Juli és Zoohacker fan lettem, de tényleg jöhet minden, ami valóban jó. 







1 megjegyzés:

Timi írta... [Válasz erre...]

Köszi, ez jó volt! A zene is, nem ismertem :)

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...