2012. március 15., csütörtök

Honleányok - szabadság női szemmel

Szerző: Lotte

Az 1848-as forradalom és az azt követő szabadságharc eseményeinek fősodrában férfiak álltak: politikusként és katonaként az ő tetteik formálták a történéseket.
De a férfiakat anyák, feleségek, húgok és nővérek várták haza, akik a dicsőséges pillanatokban, a háborús időkben és a megtorlás alatt is mellettük álltak a szabadságért folytatott harc névtelen hőseiként. Hordozták az otthon maradottak, a gyerekek, az idősek terheit, mentették a sebesülteket, mint Kossuth Zsuzsanna sőt akadtak, akik egyenruhát öltve hadba vonultak, mint Lebstück Mária.
Álljon itt emlékezetül a korszak két emblematikus nőalakjának egy-egy feljegyzése, melyben igazi honleányok vallanak a szabadságról.

Teleki Blanka: Elébb reform, azután nőemancipáció:
"Ki van mondva a szabadság, testvériség, egyenlőség elve. Következetességből szóba hozatik a nők emancipációja, hol komolyan, hol gúnyból. Mindkettőnek örvendünk.
Természetes, hogy szabadságra vágynak a nők is, hogy vad önkénynek tekintik, ha a törvény száraz szavakkal kimondja örök kiskorúságukat – de aligha Magyarország hölgyei az emancipációnak most még jobb hasznát tudnák venni, mint a bécsi szomszédok.
Gyermekek vagyunk, kiskorúak nemcsak a törvény, hanem a szellem ítélőszéke előtt. Kisszerű önérdektől menekülni nem tudunk, külsőségekben keressük a szabadságot. […]
Ne így, hazám hölgyei! Kacérkodni a szabadsággal nem szabad, azt magára ölteni, mert divat, mert jól áll, szentségtörés – de kötelessége mindenkinek magát arra képessé tenni, hogy e szent szó értelmét egész nagyszerűségében felfoghassa.
A szellemi szabadság megtermi maga gyümölcsét annak idejében a társasági viszonyokban is. Szabadítsuk fel a szellemet közöttünk – erre nem kell törvény, nem kegyelem, reformáljuk önmagunkat. […]
Bálványozott bábok voltunk, legyünk emberekké. Legyünk érdemesek arra, hogy társaiknak nevezzenek a forradalom fiai. Minden nő, kinek testvére, kedvese, férje van, tegyen úgy, mint Petőfiné, nyújtsa oda elszántsággal kedveltjének a kardot, s ébressze benne azon erős hitet, hogy nem gyámoltalan hölgyet hagy honn, hanem erőslelkű nőt, kit a vész órája készen talál.
Hatalmas téren áll a nő, felfogja helyzete egész fontosságát. Kezében a jövő nemzedék. A magánkörben, a családi élet oltáránál erélyesen állni, kötelességét mint honleány, mint anya lelkiismeretesen betölteni, ez most feladata. […]
A forradalom kiemelte ifjainkat a köznapiasság süllyesztő porából. Messze haladtak a fiatal sasok, merész reptökben megközelítik az ideált. Legyünk ébren, polgártársnéim! A kor rohanó gyorsasággal változtatja át az életet, elmaradnunk nem szabad, nem lehet. Előre, hazám leányai, fejlődjünk, szilárduljunk, hadd legyen valóság a három szent szó: egyenlőség, testvériség, szabadság!"

 Lássuk, mit jegyzett naplójába Szendrey Júlia, Petőfi Sándor felesége 1848. októberében:




"Oh te kapcza-kötő, főzőkanalat forgató teremtése az istennek: asszony, hogy érzed most magadat? érzed ugy-e magasztos hivatásodat? lelked az önérzet elragadó szárnyain röpül egyenesen a dicsőség hetedik egébe? Bizony van is rá okunk. Milly dicső hivatás is ez! most, midőn férjünk, kedvesünk fegyvert ragadva rohan a hon megmentésére véres harczot küzdeni, most midőn minden pillanat halált hozhat életünk legdrágább kincsére, mit csinálunk, mit csinálhatunk mi? (...) Mit csinálok én addig, míg Sándorom oda van? én, ki előtt az élet semmitérő utálatos teher volna Sándorom nélkül? én, ki ő mellette elfeledkezem égről, földről; én, ki nem ismerek boldogságot az ő bírhatásán kívül; én, ki a pokolba elmennék érette, mire jutottam én most, midőn kenyértörésre került a dolog? mivel mutatom én még olly kiválónak képzelt szerelmemet? Oh hogy el nem süllyeszt a szégyen! nem vagyok képes egyébre, nem engednek a körülmények szerelmemért többet tenni, mint szépen itthonn ülni, kötni és főzni, foltozni és rántásokat keverni!
Én, ki előtt a világhistória minden hősnéi sem tettek többet, mint mennyire őket az alkalom, a sors segíté, mint mennyit én akartam tenni és hittem is, hogy tenni fogok. Most már nem kivánok, nem álmadoznám külön, kiváló szerepről a nagy szellemek között, nem vágynék soha saját hírre, dicsőségre, elég volna az is, sőt főboldogságomnak tekinteném, ha Sándoromat követhetém, ha csak vele mehetnék, merre ő megy, ha csak mindig láthatnám él-e? ha szívem egyszerre szűnnék meg dobogni szivével. Ha a csata után élne, hogy én lehetnék az első, ki őt üdvezelném, s ha elesnék, hogy karom lenne a koporsó, melly őt felfogná s én lennék az árnyék, melly utána szállna sírba s ott véle együtt enyésznék el.
És még ennyit sem tehetek! el kelle maradnom tőled, mint naptól az éjnek, nem élhetek nem halhatok veled együtt!
De ez még nem elég: hónapok óta tartottam őt is vissza rimánkodásaim által; nem elég, hogy én illy tehetetlen vagyok, hanem még őtet is tétlenségre kárhoztatám, elvontam attól, mi az ő lelkének főéleménye volna, mi kielégíthetné tettek után szomjazó lelkedet és megfelelne magasztos küldetésednek. El kellett tűrnöd miattam a gyávaság gyanúját, tűrnöd kellett olly hitvány semmirekellők gyalázását, kik nem méltók, hogy lábaidat csókolnák. Igazatok van, férfiak, ha lelketek többre, magasabbra törekszik egy asszony szerelménél; mi is lehet előttetek egy illy gyönge tehetetlen teremtés, kinek csak könnyűje van örömében, bánatában. Éltetek kiegészítő része lehet egy illy lény szerelme, de annak fő-kelléke nem."

0 megjegyzés:

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...