Lelki Zöldségek: Viszlát Helló!

Szerző: Fakirma

Viszlát Helló!

Körülöttem az emberek napról napra udvariasabbak. Persze lehet, hogy egyszerűen öregszem. Az évek peregnek, s bár megesküdnék rá, hogy az idő vasfoga nem fog rajtam, mégis a  laza hellók helyett  nem csak a jónapotok gyarapodnak szédítő ütemben, hanem a csókolomok is. Alapvetően jól nevelt lány vagyok, jártam hittanra meg zongora órára, és azt is tudom, hogy teli szájjal nem illik beszélni. Kenem-vágom a megszólítás szabályait is: tegezést csak nő kezdeményezhet, egyébként meg a vénebb és a rangban felettünk álló. Azt is tudom, hogy a tegezést csak az igazán nagy suttyó utasítja vissza, a pertu pedig egy életre szól, még akkor is, ha seggrészegen koccint az ember. Értem én, hogy a szabály az szabály, és a tegeződés plázadivatja ellen berzenkedik minden jól nevelt lény, mégis legszívesebben szájba rúgnám a babaarcú eladólányt, amikor szenvtelen hangon nekem szegezi a kérdést: Mit tetszik kérni? Gyors kalkuláció után jön a megdöbbentő felismerés, basszus a lányom lehetne, no de akkor is, ő ezt nem tudhatja,  mit képzel magáról ez a liba?!

A XVI. századig simán ment minden, a lejárt szavatosságú plázacicák sem panaszkodhattak, hiszen boldog-boldogtalan tegeződött. Az is megkönnyítette a helyzetet, hogy sokkal ritkábban öregedtek meg  az emberek. Ha meg igen, gondolom nem sok energiájuk jutott a jajistenem-devénvagyok-rinyára.

A maga megszólítás a XVII. században terjedt el, s már akkor sem tartozott az udvarias kifejezések közé. Széchenyi István rátett még egy lapáttal, kitalálta az önös megszólító módot. Én jobban örültem volna, ha inkább menedzsel még egy hidat, kiráz a hideg, ha valaki ön-ként szólít meg. Akkor már inkább legyen kegyed, abban legalább belemagyarázható némi kedvesség.
 

Semmi baj nem lenne a magázódással, ha mindenki szigorúan tartaná magát a szabályokhoz. De nem tartja. Manapság divat a tegeződés: óvónő a szülőket, egyetemi tanár a diákokat, pincér a vendégeket, eladó a vásárlókat. Ilyen körülmények között nem csoda, ha szíven üt a felismerés:  kinőttem az emberi lazaság baráti köréből, nekem már tisztelet jár, outsider lettem. Néha még megröhögtet egy-egy figyelmetlen eladó vagy felszolgáló, aki egy mondaton belül tegez és magáz, de úgy általában inkább bőgni tudnék.

Nem csak a felszínes kapcsolatok működnek halabasza szabályok szerint. A héten beszélgettem Szendvicsgyerek nagyjából velem egyidős tanárnőjével, aki bűbájosan tetszikezett engem. Néztem bután, el is felejtettem szégyenkezni fiam gyalázatos viselkedése miatt, s csak arra koncentráltam, erre vajon milyen válasz illik?

Talán könnyedebb szívvel búcsúznék a hellótól, ha egy olyan társadalomban csoffadhatnék el, ahol nem ciki megöregedni. A facebook hirdetései nap mint nap az arcomba vágják a negyven éves nő modelljét: ebben az életkorban a tisztességes asszony dagadt (Hogyan fogytam le két nap alatt harminc kilót?), boldogtalan (Jó élni negyven évesen?), magányos (Párt találni negyven felett?), amorf (mellplasztika, ráncfelvarrás, zsírleszívás...), a mai infóim szerint fogágybeteg (A fogágybetegségnek vége!), és depressziós is (Lehangoltnak érzi magát?). Ilyen sztereotípiák között egy ártatlan csókolom vagy jó napot kívánok óhatatlanul azt üzeni, hogy egy dagadt, boldogtalan, magányos, amorf, fogágybeteg öregedő nő vagyok. Nekem már harangoztak.

A magázódás bizonyos körülmények között akár szexi is lehet. Első férjemmel magáztuk egymást, ennél romantikusabb epizódra nem emlékszem közös életünkből. Kapcsolatunk végét nem a bírósági végzés jelentette, hanem az a pillanat, amikor a válás után néhány hónappal tegeződni kezdtünk: ettől kezdve tényleg már semmi közünk sem volt egymáshoz.

Szerintem meghatóan szép, amikor az idős, tekintélyes mester egyoldalúan tegezi a tanítványát. Örökifjú nagyanyám, ha meglátott egy pasit, még nyolcvan évesen is úgy forgatta a szemét, mint egy öntudatos tini (természetesen szigorúan magázódva), ilyenkor irigykedve lestem tőle a technikát. Igazi istennő azonban akkor volt, amikor a tanítványai köré gyűltek, s áhítattal itták a szavait. No, neki aztán sosem volt öregség-szaga!

Még nem halt ki teljesen az a felállás sem, ahol a szülők magázzák a szüleiket, de a gyerekek már tegezik a nagyszülőket. Vicces és nagyon beszédes jelenség! Ez is lassan már a múlté.

Csodálkozva vettem észre, hogy nem minden negyven éves nő betegszik bele a magázódásba. Különösen érdekesnek találom azokat az internetes fórumokat, ahol jó tanácsokat kaphatunk arra nézve, miként leckéztessük meg a tahó benzinkutast, aki tegező formában tölti a benyát az autónkba.

Amikor végképp összezavarodom, mindig arra gondolok, hogy a kamaszoknak még bonyolultabb eligazodni ebben a káoszban. Igazi kihívás lehet idomulni  a felemás, tisztázatlan nyelvi szokásokhoz és az érzékeny lelkű felnőttek változó igényeihez.

Ha nyelvújító lennék, eltörölném a magázódást, minden romantika ellenére. Szegényebb lenne a nyelvünk, kevésbé árnyalt az emberi viszonyrendszerünk, viszont kevesebb  lenne a szégyenkezés, tanácstalanság, setesutaság, érzékenykedés. Ha pedig morogna a jónép, akkor fejvesztés terhe mellett előírnám a közvetlen intim szférán kívüli magázódást.

Addig is akad néhány eszközöm a fájdalmas pillanatok enyhítéséhez:

Először is vettem magamnak egy nagy, piros, kötött sálat egy hozzá illő bojtos sapkával. A szerelést mintás lábszárvédővel egészítem ki. Irtó hülyén nézek ki, viszont nem találkoztam még olyan elvetemült embertárssal, aki ebben a szerkóban magázni merne.

Hasonló elven alapul a fogszabályzó fiatalító hatása. Az emberek  pusztán a kényelem kedvéért szeretik a világot leegyszerűsített sztereotípiák alapján értelmezni. Ilyen előfeltevés az is, hogy fogszabályzót csak az ifjak hordanak. Úgy tűnik, sokan jobban hisznek a hiedelmüknek, mint az én ráncaimnak.

Futok rendületlenül.  Miközben fenekem lelkiismeretesen fiatalodik, Turbános Tornádóra gondolok, akit bizonyára nem a kora miatt, hanem az iránta érzett tiszteletből magáznak.

Fiaimnak köszönhetően sok fiatallal veszem körül magamat. Mielőtt elhangzana a megsemmisítő csókolom, megzsarolom őket. A szabály pofonegyszerű: aki nem tegez, az nem kap palacsintát. Tojok az érzékeny lelkükre, ha én elviselem, hogy öregszem, ők kibírják, hogy egy hisztis banyát tegezniük kell.

A magázós történet agyban szépen átkeretezhető. Sok éves kutató munkám alapján arra jutottam, hogy sokkal többen magáznak akkor, amikor pipecül nézek ki, míg lepukkant állapotomban.szignifikánsan megnő a tegezők aránya. A jelenség mögött csakis a tisztelet és az elismerés állhat: ki merne sziázni egy negyven éves bombanőt, aki még harmincötnek sem néz ki? És egyébként is húsz évesen nem nagy cucc istennőként feszíteni, az életközépi válság küzdelmei közepette viszont tiszteletre méltó kemény meló. A kognitív disszonancia redukció hatásosabb ellenszere az öregedésnek, mint a ráncfelvarrás, ráadásul ingyen kapjuk.

 S ha már semmi sem segít, egy nagy sóhajjal megadom magam,. A szociális tükröm (is) azt mutatja, hogy a testem menthetetlenül változik, határozottan nem jó irányba. Kellemetlen rádöbbenni, hogy Erikson fejlődéselméletének hetedik (utolsó előtti!) lépcsőfokára léptem: ez itt az alkotóképesség kibontakoztatásának, a felelősségvállalásnak, az önmegvalósításnak, a következő generáció létrehozásának az ideje. Ez azért nem hangzik olyan szarul. Ha már testileg nem lehetek a toppon, lelkileg még igen. Nem nagy vigasz, de azért több a semminél. S azt hiszem, tényleg öregszem, mert lassan már ennyivel is beérem...