Körülöttem az emberek napról napra udvariasabbak. Persze lehet, hogy egyszerűen öregszem. Az évek peregnek, s bár megesküdnék rá, hogy az idő vasfoga nem fog rajtam, mégis a laza
hellók helyett nem csak a
jónapotok gyarapodnak szédítő ütemben, hanem a c
sókolomok is. Alapvetően jól nevelt lány vagyok, jártam hittanra meg zongora órára, és azt is tudom, hogy teli szájjal nem illik beszélni. Kenem-vágom a megszólítás szabályait is: tegezést csak nő kezdeményezhet, egyébként meg a vénebb és a rangban felettünk álló. Azt is tudom, hogy a tegezést csak az igazán nagy suttyó utasítja vissza, a pertu pedig egy életre szól, még akkor is, ha seggrészegen koccint az ember. Értem én, hogy a szabály az szabály, és a tegeződés plázadivatja ellen berzenkedik minden jól nevelt lény, mégis legszívesebben szájba rúgnám a babaarcú eladólányt, amikor szenvtelen hangon nekem szegezi a kérdést:
Mit tetszik kérni? Gyors kalkuláció után jön a megdöbbentő felismerés,
basszus a lányom lehetne, no de akkor is,
ő ezt nem tudhatja, mit képzel magáról ez a liba?!
