2012. október 25., csütörtök

A mumus, az időnyelő szörny és a bölcsek

Szerző: FiloSzofi


Pap Kata képe Tóth Krisztina: A tigris c. verséhez
Mióta gyerekem van, félek egy mumustól, aki fenyegető árnyékként meg-megjelenik, hogy figyelmeztessen: még van egy kis időm, de majd jön, és elvisz.

A mumusomnak neve is van: iskola. Gyerekeim jövendő iskolábajárásához bonyolult, és elég negatív viszonyom van. Mielőtt sajnálni kezdenétek szegény porontyaimat, leszögezem: ahogy közeledik az időpont, úgy válik a hozzáállásom életszerűbbé, és kevésbé egoistává.

Mellékszál: Ez a jelenség amúgy is jellemző a gyereknevelésre, nem gondoljátok? Először vannak az emlékeid, meg a jelenbeli egód, aztán mikor a gyerek maga eléri azt a bizonyos korszakot, vagy bekerül egy problémába, akkor eltűnik a külső nézőpont, és vele együtt tisztán, érdeklődve, rácsodálkozva éljük azt meg újra, talán már bölcsebben és nyitottabban, mint korábban, magunkba zárva. A szülőség egyik csodája.


Még emlékszem, amikor egyetemistaként először jelentkeztem be hospitálásra egy gimnáziumba. Fal  mellett nyomuló hatalmas táskás kamaszok sodortak magukkal, a levegő nehéz, fülledt és menzaszagú volt. Az általános hangzavart egy-egy kántáláshoz szokott rekedt, vagy éles női hang törte meg energikus szigorral. Baromira örültem, hogy én innen bármikor kimehetek...
Fura, de a kisiskolás kori tiszta, lelkes, érdeklődő énemre leginkább az egyetemi szemeszterkezdő önmagam hasonlít. Ebből a két korszakból hiányzik leginkább az a tompaság és idegenség, ami az iskolában töltött hosszú órákra sokszor jellemző.

Ehhez a múltból ittragadt áporodott szaghoz tartozik egy nagyon is aktuális klausztrofóbia. Jövőre elkezdjük, aztán reménytelennek tűnő ideig rabjai maradunk a korán kelésnek, a beérünk-nem érünk be parának, a nyelvtan leckéknek és tornacuccoknak, uzsonnáknak, igazolásoknak és órarendeknek. És mindezért én leszek a felelős. Legalábbis jópár évig a szülőn múlik, hogy gördülékenyen menjenek a dolgok, és a gyereknek csak tanulni kelljen többek közt: olvasni meg kötelességet teljesíteni, előre gondolkodni és felelősséget vállalni, barátkozni és megfelelni, lázadni és pozícióharcolni.

Legutóbb Lotte,a házifeladat szükségességéről írott cikke porolt le bennem régi emlékeket. A neon búgása, némi görcs a gyomor táján, mert aznap lesz mondjuk kislabdadobás tornaórán, vagy elmulasztottam valamit, vagy német óra lesz...Egyébként pedig mindig vár az ember valamit. A pénteket, az óra végét, háromnegyedkor kicsöngetnek, utána még két órát kibírni, és mára túl vagyok a németen, és aztán belevetni magunkat az időtlen szabadidőbe, az jó. Fél ötre legkésőbb otthon kell lenni, de addig az idő jó nagyra tágítható elveszés. Kicsit bujkálás. Csavargás, barátság hazakísérések. Otthon beszámoló, vacsora, és valami birizgálás a tudat sarkában, hogy még kéne ezt vagy azt csinálni. De jobb az ágyon merengeni, olvasni, ülni a kádban, és odázni a lefekvést, mert a következő éber pillanatban megint kelni kell, rohanni kell, sodródni kell....

Na, egy ilyen menetben nem sok koncentrált idő jut a tanulásra. Iszonyú óraszámot foglal el az iskola, ahhoz képest, amennyire produktív. A család is valahol elúszik a ködben, jobbára a működéshez szükséges háttér, anyu főz, apu később jön, aztán Híradó, számonkérés, biztonság. Mennyi melójuk volt ebben!

Nem is akarom leszólni sem a családom, sem az iskoláim. Na jó, a gimnáziumot egy kicsit igen, azt nagyon utáltam. De ott is találkoztam nagybetűs Pedagógussal, az általános iskolám pedig prémium minőség volt, tele intelligens, melegszívű, alkotó emberrel, nevelővel. Óriási szerencsém volt. A szüleim klasszak. Gondoskodó, szerető légkör, béke otthon. Minden jó, csak valami mégsem jó. Az üzemszerűség. Hogy egy átlátszó plexi mindig elválaszt a dolgok szagától, az élettől. Az ember elkezd fejben élni. Tornazsákot rugdosva ténferegni. Az iskola tanított meg a jelent átmeneti állapotnak tekinteni, de azért valószínűleg nem az iskola a hibás, nyilván hajlamom volt rá.
Pitagorasz
De talán nem véletlen, hogy amikor elolvastam a A milétoszi hajóst, ahol a főhős megismerkedik a legjelentősebb preszókratikus filozófusokkal, évekig álmodoztam ligetekben sétáló bölcsekről, és őket követő tanítványokról. Élet és tanulóközösségekről, mint a pütagoreusok, a platóni Akadémiáról és a peripatetikusokról. Már kisiskolás koromban is a Valódi Beszélgetésekre éheztem, vágytam a Tanárra, aki vezeti a beszélgetést, de maga is benne van, és mindig vágytam a Barátra, akivel együtt ugrunk az ismeretlenbe, és vágytam a Családra, ahol nem kell az egész formátlan, pillangós, ködös, villámló uszályt visszatuszkolnom valami állandó körvonal mögé. Ez utóbbi sosem sikerült teljesen, mindig szellemképes benyomást teszek, és szerintem ez még a fotókon is látszik.

Hála, hála mindenkinek azért, hogy ezek a vágyaim nem maradtak teljesen kielégítetlenül. Mégis megpróbálnám, most másodszor, más szerepben, megpróbálok valamit máshogy csinálni.

9 megjegyzés:

lotte írta... [Válasz erre...]

Üzemsazerűség, plexi választóvonal az Élettől: tegnap sok év után újranéztem az Amerikai Szépség című filmet. Érdemes néha elővennni, és megrázni néha az életünket...

ilka írta... [Válasz erre...]

Ne parázz Szofi! Tök egyértelmű (bocs Irma, nem akarom elvenni a kenyered) hogy a saját fóbiáidtól akarod a gyerekedet megóvni, csak sajnos épp emiatt öntöd rá a szart. Plexi fal megvan egyébként, meg az összes többi, de kérlek keress egy hangulatos helyet nekik és örvendezz velük, hogy milyen király dolog megtanulni csomó dolgot. Ha találsz az iskolában olyan értékeket amik téged is lelkesítenek, akkor tuti átragad rájuk is (vagy fordítva). És én még azon is dolgozom ezerrel, hogy valamiképpen félvállról tudják venni az élet minden területén uralkodó - na már megint - szart.

Szofi írta... [Válasz erre...]

Kösz Ilka! Igazából megvan az, amit mondasz, ahogy közeledik, úgy tudok velük együtt örülni, izgulni, és lassan megszületik bennem is az őszinte kíváncsiság.
Ez tulajdonképpen a sallangja, vagy szemete az érzéseimnek, és jórészt búcsú egy kellemes életmódtól.(És némi önsajnálat.)
Valahogy az volt, hogy nem is erről akartam írni, de éppen olyan nyúlós, reménytelen napra ébredtem, és csak erre a szenvelgésre voltam képes, ki kellett írni. És azért ez is igaz.

Bélád írta... [Válasz erre...]

na, én se hittem volna, hogy valaha iskolapárti szöveget fogok ideírni. Képzeld, megtörténtz a csoda: szeretem Zénó isijét, cakkundpakk, a szimpatikus szülőtársakat, a Zoli Bácsiját, aki egy csodabónusz főnyeremény (egyebekben az első ember, aki nem káérdőjelezte meg még Zénó iskolaérettségét!) az iskolaudvarát a gyíkokkal meg a békákkal, az odavezető hangulatos utat, hazafelé a beszélgetéseket, ami annyira olyan iskolás..Szóval jó lett nekünk bvégül, igaz, nagyon kivártuk, Zénó nyolcéves uis, és most ment, aki nem tudná.Szerintem ennke is egy titka van: akkor jó, ha jó időben kapja el az emnber gyerekét a dolog, mi nagyon kivártuk, és nagyon eltaláltuk, minenki most érett meg rá, az illetékes elvtárs Zénó is legfőképp, mert őt aztán duplasoros plexifal választja el az iskolai valóságtól, még most is sokszor lejön, mint a kátyabenyelő automatáknál, de azért lényegesen kevésbé ufó a gyerek a világban. És én is most értem meg rá.meg kell egy hangulatos isi hozzá. (SDzofi, nemtom emlékszel-e, mi a régi Rácvárosiba járunk, a templomdomb felett a Pázmány utcába fel patacsra.) persze, ez a vidékiség előnye, vannak még ilyen helyek legalább a közelben.

Szofi írta... [Válasz erre...]

De jó, jó ilyet hallani! Még én is reménykedem, hogy kincset találunk, ki tudja. Nálunk van két merev, meg egy olyan "tesis" suli. A két merev között van a dilemma. Meg persze szerte Fővárosban rengeteg a lehetőség, de csak végső-végső esetben utaztatnám magunkat.

ilka írta... [Válasz erre...]

Hááát, a két merev közötti választást nem irigylem. De amit Katica írt az biztos: fontos szempont a közelség, főleg alsóban, lehessen hazasétálni/bringázni.
Egyébként bonyi (!) ez: én is hitetlenkedve szemlélem, hogy a gyerekeim valósággal szeretnek napköziben maradni, számomra az volt maga a pokol. Gondolom az a titka, hogy összeillik az iskola-gyerek-anya hármasunk. Na majd ha iskolás lesz a problémáska, akkor újra kell tervezni.

De visszatérve: nagyon visszaüt, ha sajnáljuk a gyerekünket, neki szívás, mert eleve áldozatnak érzi magát a helyzetben. Nem?

Katica írta... [Válasz erre...]

na annyit még ehhez, hogy szerintem van még egy trükk: olyan isit keressetek,amiben nincs semmikülönös. nem tesis, nem gyakorló, nem egyetemi, nem kéttannyelvű, nem waldorfos bizbazos. Egyszerűen egy iskola. Mi így találtuk meg ezt a csodát, aminek kertje van, nem iskolaudvara, kertészkednek a gyerekek délután, nem őrjöngenek az udvaron, állatokat tartanak a bejáratnál, és olyan hangulatos, hogy még arra is rávettek engem! hogy elmenjek a helóvínpartijukra, ami képzeljétek, váratlanul egészen jó volt! és hát nem kellett érte messzire nézni, itt volt az utcánk végén, csak a másik végén, mintz amerre elindulna az ember, nem a belváros, hanem a külváros felé.

Szofi írta... [Válasz erre...]

jó lenne egy ilyet nyerni, amit írsz. Sajnos itt, ahol lakunk kicsit más a klíma, de azért szerintem bárhol ki lehet fogni egy jó mikrokörnyezetet, szóval reménykedem. Túl sok alternatíva a környéken nincs, az meg nekem fontos szempont, hogy pesti tömegközlekedést kerüljük. Egy jó tanító világot tud teremteni ezeknél a kicsiknél, úgyhogy buzgón fogom látogatni a nyílt napokat.
Lehet, hogy ciki, de egyelőre jobban parázom magamtól, mint infrastrukturális kiszolgáló személyzettől. Nem akarom, hogy átjöjjön Búnak, nekem mekkora feladat pontosnak meg lelkesnek lenni minden reggel. Tk gimnázium óta nem éltem ilyen verkliben. Sok munka az volt, de szabadság is mellé.

Bélád, azaz Katica, azaz én írta... [Válasz erre...]

Szerintem tényleg az a legfontosabb, hogy Ló Szerafin legyőzze önmagát. Búnak szuper lesz, egyrészt mert a gyerekek helyből lelkesek,az biztos. Mi azt játsszuk tkp., hogy iskoláűsat játszunk, így sikerült magam,at is rávenni a lelkesedésre. és mivel jó a mikorklíma hozzá tényleg, hálistennek eddig még senki se rontotta el a játékunkat, nem úgy mint Bénivel az első héten a deviáűns klisgyerek, aki kipécézte magának. Szóval tesisbe sose, azt tapasztalatból mondom, ha jót akartok magatoknak (is), persze, ha élsportólónak született a gyermek, akkor muszáj. De gondolom Bú nem az a fajta.

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...