Szerző: FiloSzofi
A szerző, vagyis a terhes én, azaz FiloSzofi, 36 éves, két meglévő gyermek édesanyja. Ha valaki lemaradt volna: Bú (lány) 6 éves óvodás, Fí (fiú) 4 éves óvodás.
Miféle napló, ami szinte a közepén kezdi az események nyomon követését? Teljesen rendes napló, szerintem. Különben is, mindenki jobban járt, hogy az eddigi időszakot nem örökítettem meg teljes érzékletességgel az utókornak. A tanulságait viszont most megosztom minden jelenlegi és jövőbeni sorstársam hasznára. És azért közben, nem mellékesen, fülig ért a szám, legalábbis elméletben, mert amúgy nem volt mindig hozzá erőm. (Aki jól figyelt, az olvashatott már egyfajta bevezetőt, ahol azért le van szögezve a kezdet.)
Az első hónap még az elégedett belső mosolyé. Nem történik semmi, de én, szemben a gyanútlan tömegekkel, már tudom, hogy fog. A lényeg már meg is történt.
Nekem úgy a 8. hét körül kezdődik a neheze. Ez nem mindenkinek olyan színpadiasan köszönt be, mint a filmeken, ezt jó tudni. Ha reggel összerókázod a fürdőszobát, látványosan megundorodsz a kedvenc ételeidtől és kovászos uborkát ropogtatsz a krémeshez, akkor jó, rajtad van terhes-kitűző, és mindenki tudja, hogy reagáljon, és te is tudod, hogy mi van.
Hát, velem egyáltalán nem így szokott történni, és gondolom, nem vagyok ezzel egyedül. Ahogy egy menő színes ruha észrevétlenül válik elnyűtt szürke ronggyá, valahogy így szoktam én is lepukkanni. Semmi nem fáj, de semmi se jó; nincs hányingerem, de mindig majdnem; nem vagyok rosszul, mégsincs erőm semmire; tudom, hogy unalmas vagyok, de mégiscsak inkább aludnék egyet. Máskor meg tényleg rosszul vagyok.
Az első terhességem egybeesett a házasságom kezdetével, ami egyáltalán nem volt könnyű. Ott álltam egy új életben, egy (nekem) új lakásban, és csak homályosodtam és fakultam, és szorongtam, hogy most mi van. Az ő szemében meg láttam a kérdést, hogy "hol a nőm, és ki ez a szürke asszonyka itten", és a szorongást, hogy most mi van.
Ma már mindketten rutinosak vagyunk, és együtt szundikáltunk délután, míg a gyerekek szétszedték a házat. Ezért is jó a nyár. A kánikula pedig mindent eldönt, kiderült, hogy első trimeszteresen is akkora merénylet, mint 9 hónaposan, így a dolog teljesen letisztult: ezt a pár hetet valahogy túl kell élni.
15. hét
3. terhesség
indulósúly: 62kg
gyarapodás: +1 kg
a gyerek neme egyelőre ismeretlen
 |
| dannyphillipsart |
Miféle napló, ami szinte a közepén kezdi az események nyomon követését? Teljesen rendes napló, szerintem. Különben is, mindenki jobban járt, hogy az eddigi időszakot nem örökítettem meg teljes érzékletességgel az utókornak. A tanulságait viszont most megosztom minden jelenlegi és jövőbeni sorstársam hasznára. És azért közben, nem mellékesen, fülig ért a szám, legalábbis elméletben, mert amúgy nem volt mindig hozzá erőm. (Aki jól figyelt, az olvashatott már egyfajta bevezetőt, ahol azért le van szögezve a kezdet.)
Az első hónap még az elégedett belső mosolyé. Nem történik semmi, de én, szemben a gyanútlan tömegekkel, már tudom, hogy fog. A lényeg már meg is történt.
Nekem úgy a 8. hét körül kezdődik a neheze. Ez nem mindenkinek olyan színpadiasan köszönt be, mint a filmeken, ezt jó tudni. Ha reggel összerókázod a fürdőszobát, látványosan megundorodsz a kedvenc ételeidtől és kovászos uborkát ropogtatsz a krémeshez, akkor jó, rajtad van terhes-kitűző, és mindenki tudja, hogy reagáljon, és te is tudod, hogy mi van.
Hát, velem egyáltalán nem így szokott történni, és gondolom, nem vagyok ezzel egyedül. Ahogy egy menő színes ruha észrevétlenül válik elnyűtt szürke ronggyá, valahogy így szoktam én is lepukkanni. Semmi nem fáj, de semmi se jó; nincs hányingerem, de mindig majdnem; nem vagyok rosszul, mégsincs erőm semmire; tudom, hogy unalmas vagyok, de mégiscsak inkább aludnék egyet. Máskor meg tényleg rosszul vagyok.
Az első terhességem egybeesett a házasságom kezdetével, ami egyáltalán nem volt könnyű. Ott álltam egy új életben, egy (nekem) új lakásban, és csak homályosodtam és fakultam, és szorongtam, hogy most mi van. Az ő szemében meg láttam a kérdést, hogy "hol a nőm, és ki ez a szürke asszonyka itten", és a szorongást, hogy most mi van.
Ma már mindketten rutinosak vagyunk, és együtt szundikáltunk délután, míg a gyerekek szétszedték a házat. Ezért is jó a nyár. A kánikula pedig mindent eldönt, kiderült, hogy első trimeszteresen is akkora merénylet, mint 9 hónaposan, így a dolog teljesen letisztult: ezt a pár hetet valahogy túl kell élni.
Ha tervezitek a terhességet, érdemes előtte felturbózni a szervezetet rendszeres mozgással, és egészséges étkezéssel, de nem csak a könnyű teherbeesésért, és minőségi sejtekért. Ha jó hagyományokkal rendelkezel, akkor a későbbi válságállapot nem csontosul majd rossz szokásokká. Az első szakaszban ugyanis beüthet az az állapot, amikor nem az eszed dönti el, hogy mit fogsz megenni, és meg fogsz-e egyáltalán mozdulni. Belső üzenetben érkezik egy igen rövid lista a testedtől, hogy mi az, amit egyáltalán meg tudsz enni, és mi az, amit most, azonnal meg kell enni, hogy felszínen maradj. És ezen a pár tételes listán nagyon gyakran szerepel a kóla, csipsz, vagy jégkrém. Igen, ellen kell állni, de nem mindig lehet. Van egy rövid(!) időszak, amikor az ellenállás, illetve megvonás a kínzással egyenértékű.
A terhes nő nem következetes. Miközben a rendes terhességi kóla, sajtburger, chipsz adagomat fogyasztom, nagy kéjjel és szenvedéllyel fogalmazom a Nagy Vegeta Ellenes Kiáltványt. Ez önmagában nem lenne meglepő, hiszen már hosszú évek óta tiszta vagyok, és mélységesen lehangol az íze. Kerülöm, és kész.
Most azonban újabb tipikus tünetként vizslaorrú lettem, és megőrülök bizonyos szagoktól. Az ablakunk alatt pedig nem sokkal van egy "magyaros" kisvendéglő, ami olyan, mintha jó lenne, de majdnem mindent agyonvágnak egy undorító vegeta-leveskocka alapízzel. Még a rizst is! A másnapi menüt éjszaka készítik elő, és az a bizonyos szag szépen beköltözik hozzánk a nyitott ablakon. Broáf! Viszont egy jó pont a lehűlésnek, este be lehet csukni az ablakot, hogy melegben ehessem meg az instant kínai levesemet. De ígérem, megjavulok. Kompenzálásul rengeteg gyümölcsöt eszem, mert azt is nagyon kívánom. Édességet viszont alig.
Aztán eljön az az idő, mikor a titokzatos belső mosoly már nem elég, intézményesíteni kell az állapotodat. Bár nem különösebben kellemetlen, mégis irtó nehéz volt elindulni az egészségügy ölelő karjai közé (Ki jön a házambaaaa!!!) Pedig megvan a bája, hogy a jellemzően betegekkel zsúfolt helyen te vagy az, aki villogó örömhírrel érkezik (jó esetben).
Én a 11. hétben jártam, mikor végre felkerestem egy nőgyógyászt, vagyis a helyi nőgyógyászt. Megint elmondta (miközben vizsgált), hogy "Micsoda hátrahajló méhe van! Tudta ezt?" Mióta Kriston Andrea figyelmeztetett a dokiknak erre a tapintatos jó szokására, mindig jót derülök, mert szerencsére felvilágosult gyerek vagyok, és tudom, hogy ez a jellegzetesség semmi problémát nem okoz.
Megtörtént az első ultrahang vizsgálat is, és hivatalosan is várandós lettem.
A háromfejű sárkányt tehát legyőztem, az egészségügy első, vas kapuján sikeresen átjutottam. Most jön a hét a tizenkét és talán a huszonnégy fejű sárkány őrizte réz, ezüst és aranykapu. De elindulni volt a legnehezebb, ugyanis van némi orvosfóbiám, vagy talán inkább rendelő és intézményfóbiám.
A következő megoldandó probléma az lesz, hogyan szüljek úgy a kedvenc kórházamban, hogy nincs választott orvosom, és területileg sem oda tartozom. Itt a szomszédságomban kitűnő a terhesgondozás, kulturált a rendelő, helyben van a labor, elhanyagolható a várakozási idő, csak szülni nem lehet. Azt a közeli kórházban kell. Eddig valamennyi terhességem problémamentes volt, magánrendelésre járni se kedvem, se pénzem, és értelmét sem látom.
A kedvenc kórházam a Duna túloldalán található, az orvosok rendesek, de nem kötődöm egyikhez sem, a szülésznőket viszont nagyon szeretem, sőt ott van köztük a A Tökéletes is. Szülésznőt választani viszont orvos nélkül ma már nem lehet, ezt a felvilágosítást kaptam a terhesgondozáson. Az előző két gyerekem a kedvenc kórházban született, ott már csukott szemmel is eligazodom, ismerem a szokásokat, kedvelem a körülményeket. Legutóbb csak úgy beestem a kiírt időpont estéjén, hogy ugyan még semmi jele a szülésnek, de jelentkezem, mert egyébként itt szeretnék szülni. Kicsit csodálkoztak, kicsit kerekítették a szemüket, de aztán semmi hátrányát nem láttam ennek a helyzetnek. Most viszont úgy érzem, nem lenne jó ezt mégegyszer ugyanígy eljátszani, szeretnék egy elegánsabb megoldást találni.
Ez a probléma a következő részben sem fog megoldódni, de van még egy két gondolat, ami ebből az időszakból említésre méltó. Tehát folyt. köv. , addig is csináljatok sok-sok gyereket!
Most azonban újabb tipikus tünetként vizslaorrú lettem, és megőrülök bizonyos szagoktól. Az ablakunk alatt pedig nem sokkal van egy "magyaros" kisvendéglő, ami olyan, mintha jó lenne, de majdnem mindent agyonvágnak egy undorító vegeta-leveskocka alapízzel. Még a rizst is! A másnapi menüt éjszaka készítik elő, és az a bizonyos szag szépen beköltözik hozzánk a nyitott ablakon. Broáf! Viszont egy jó pont a lehűlésnek, este be lehet csukni az ablakot, hogy melegben ehessem meg az instant kínai levesemet. De ígérem, megjavulok. Kompenzálásul rengeteg gyümölcsöt eszem, mert azt is nagyon kívánom. Édességet viszont alig.
Aztán eljön az az idő, mikor a titokzatos belső mosoly már nem elég, intézményesíteni kell az állapotodat. Bár nem különösebben kellemetlen, mégis irtó nehéz volt elindulni az egészségügy ölelő karjai közé (Ki jön a házambaaaa!!!) Pedig megvan a bája, hogy a jellemzően betegekkel zsúfolt helyen te vagy az, aki villogó örömhírrel érkezik (jó esetben).
Én a 11. hétben jártam, mikor végre felkerestem egy nőgyógyászt, vagyis a helyi nőgyógyászt. Megint elmondta (miközben vizsgált), hogy "Micsoda hátrahajló méhe van! Tudta ezt?" Mióta Kriston Andrea figyelmeztetett a dokiknak erre a tapintatos jó szokására, mindig jót derülök, mert szerencsére felvilágosult gyerek vagyok, és tudom, hogy ez a jellegzetesség semmi problémát nem okoz.
Megtörtént az első ultrahang vizsgálat is, és hivatalosan is várandós lettem.
A háromfejű sárkányt tehát legyőztem, az egészségügy első, vas kapuján sikeresen átjutottam. Most jön a hét a tizenkét és talán a huszonnégy fejű sárkány őrizte réz, ezüst és aranykapu. De elindulni volt a legnehezebb, ugyanis van némi orvosfóbiám, vagy talán inkább rendelő és intézményfóbiám.
A következő megoldandó probléma az lesz, hogyan szüljek úgy a kedvenc kórházamban, hogy nincs választott orvosom, és területileg sem oda tartozom. Itt a szomszédságomban kitűnő a terhesgondozás, kulturált a rendelő, helyben van a labor, elhanyagolható a várakozási idő, csak szülni nem lehet. Azt a közeli kórházban kell. Eddig valamennyi terhességem problémamentes volt, magánrendelésre járni se kedvem, se pénzem, és értelmét sem látom.
A kedvenc kórházam a Duna túloldalán található, az orvosok rendesek, de nem kötődöm egyikhez sem, a szülésznőket viszont nagyon szeretem, sőt ott van köztük a A Tökéletes is. Szülésznőt választani viszont orvos nélkül ma már nem lehet, ezt a felvilágosítást kaptam a terhesgondozáson. Az előző két gyerekem a kedvenc kórházban született, ott már csukott szemmel is eligazodom, ismerem a szokásokat, kedvelem a körülményeket. Legutóbb csak úgy beestem a kiírt időpont estéjén, hogy ugyan még semmi jele a szülésnek, de jelentkezem, mert egyébként itt szeretnék szülni. Kicsit csodálkoztak, kicsit kerekítették a szemüket, de aztán semmi hátrányát nem láttam ennek a helyzetnek. Most viszont úgy érzem, nem lenne jó ezt mégegyszer ugyanígy eljátszani, szeretnék egy elegánsabb megoldást találni.
Ez a probléma a következő részben sem fog megoldódni, de van még egy két gondolat, ami ebből az időszakból említésre méltó. Tehát folyt. köv. , addig is csináljatok sok-sok gyereket!
17 megjegyzés:
"Ahogy egy menő színes ruha észrevétlenül válik elnyűtt szürke ronggyá" - ez nagyon plasztikus, Szofi! Így voltam mindhárom terhesség alatt, folyamatosan lepukkadva és persze végig parázva (ez nálam az átlagnál erősebb teher). És ezért vagyok kicsit visszafogott, hogy legyen-e negyedik... Ha ez a kilenc hónap nem lenne, csak szülni kéne, azonnal bólintanék.
Kedveseim!
A posztot frissítettem, az előbb sajnos egy korábbi, félkész verzió lett közzétéve. Mindenkitől elnézést!
Az "elnyűtt szürke rongy"-os rész nem változott:)
Lotte, az szörnyű amikor ez az érzés végig megmarad, és tudom, hogy sokan végigszenvedik a terhességet.
De ismerek Valakit, aki nemrég szült egy kemény terhesség után, és szerintem meg tudna győzni, hogy úgy is megéri.
Meg, hát!
Nem tudom, Lotte, hogy Te a rendellenességek körüli hajcihőre gondolsz-e, de én mindenesetre megbocsáthatatlannak érzem, ahogyan ezt generálják a kismamákban. Én a harmadik gyereknél határoztam el, hogy nem hagyom magamat berezeltetni.
Így a harmadik gyerekem szépen, nyugodtan töltötte el a kilenc hónapot, leszámítva egy ideges hetet, amikor az alacsony AFP és a határérték alatti, de azért magas nyaki redő miatt paráztam. (Sosem fogom megérteni, hogy lehet az, hogy valami határérték alatti, de magas.)
Most a negyediknél ugyanígy átéltem magamban, hogy down-kóros, de szerencsére nem léptem bele az egészségügy mókuskerekébe.
Réka
Csak nem én vagyok az a Valaki? hát ha nem is a nagybetűs, de azért én is a valakik közé tartozom...Jó, hogy megírtad, én nem mertem volna, végig nem, mert az a legrosszabb, hogy valahogy az embertől mintha elvárná a világ, hogy végig fülig érjen a szája, és elég nehéz úgy, hogy egy vegytiszta kínszenvedés az egész, mert van, aki nem tud terhes lenni, és én nem tudok. Most a hátrahajló méh, az egy, Szofi, az alapvetően persze semmise, de nekem kétszer nem hajlott előre közben se, plusz a geroincferdülésem...hát szóval négyből kétszer hátrafelé növesztettem a gyerekeket , tulajdonképpen.
De akkor is jó terhesnek lenni, mégha az aeufóriából nekem csak az első meg az utolsó napokban jutott, akkor is a legjobb idő az életben, annyit mondhatok. bár én sokkalhorrorosztikusabb adatokat tudnék mondani ( indulósúly 52, érkezési 47, 8 és fél hónap folyamatos hányás, abból öt hónap görcsölés...)de akkor is tudom, hogy kábé négy év múlva azt érzem majd, hogy megint gyereket akarok, és ezeket teljesen el fogom felejteni (az első hányásig). Sőt, igaziból a szülőágyon már el is felejtettem, amikor meg megszületett a babu, hát azonnal a helyére került minden a kirakóban, és azonnal megnemesedett mindenféle kínszenvedés, őérte megérte.
@Réka: a Down-kórral engem is berémítettek az elején,ami egészen fura volt, mert az első háromnál észre se vettem, hogy van ilyen szűrés, és nem jelentett semmit... teljesen végigkísért a bogár a fülben, persze nem lett az, Istennek legyen hála.Szerintem az javarészt paráztatás igényszerint, ide a rozsdás bökőt, hogy az anyai életkort nézik meg előbb, nem a vért, és aszerint saccolnak.
jaj, nemám csak magamról akartam beszélni, csak elugrottam közben szoptatni! szóval Szofi, hajrá, már az elején túl vagy! hogy repül az idő, ha mások kilenc hónapjáról van szó! (csak a sajátjaim nem repültek, sőt még vánszorogni se vánszorogtak, na azokban a kilencedekben megállt az idő).Kitartást és sok erőt, innen szép nyerni, légy jól hamar, azt kívánom!Amúgy meg az jutott még eszembe, hogy a kórházi dolgozókat meg szerintem az Isten áldja, azt mondhatom csak, főleg a szülésznőket meg az ápolónőket!Angyalok mind, én legalábbis csak angyalokkal szoktam találkozni szülés után, nem tudom ki hogy van vele, de nekem a kórház , minden szabályzati marhaságával együtt egy nagy élmény mindig,ég és föld között.
Bélád: ha "vegytiszta kínszenvedés" az egész, ahogy írtad, akkor miért mégis a "legjobb idő az életben"?
(Nem jobb pl. amikor már megvan a gyerek, mászik, ront-bont, vigyorog, rí?) Nem voltam még terhes, azért kérdezem. Mondjuk ismerőseim beszámolóit hallgatva meg a netet olvasva úgy tűnik, elég máshogy éli meg szinte minden nő mind a terhességet, mind a szülést, mind az első évet.
Aszterik: Bár nem én vagyok a megszólított, de érteni vélem amiről szó van :)
Valami olyasmi ez a kettősség, mint hogy életed egyik legboldogabb estéjén lehet, hogy végig szorított a cipő.
De annyira, hogy a végére már a húsodba mart, és tűrni kellett, sőt, közben távolodni az otthonodtól, tudva, hogy ebben a cipőben ma még haza is kell menned. Mégis, egy másik szinten meg boldog vagy.
Attól az a fájdalom semmivel nem lesz kisebb, őrjítőbb, dühítőbb, és bizonyos pillanatokban minden mást kizáró. Mégsem érinti azt a másik, nagyon fontos dolgot. Mondjuk, hogy aznap volt az esküvőd, vagy először műtöttél meg egy embert, akinek ezzel megmentetted az életét. Szóval a boldog idő, vagy jó idő lehet párhuzamos a szenvedéssel.
A testi szenvedés (eddigi gyér tapasztalataim szerint) valami olyasmi, mint amikor lekapcsolják a villanyt. Akkor semmit sem látsz, de attól még a dolgok ott vannak, és ezt jó tudni. (Nyilván van az a végtelen, ne is hozzuk most ide féle szenvedés, ami átrendezi, pusztítja is a tárgyakat a sötétben, de az más.)
na hálistennek Szofi neked időd is van válaszolni, köszi! én ennél egyszerűbben szoktam fogalmazni, mikor ezt kérdezik, mert én ám egy legendásan nagyot szenvedő terhes vagyok, elárulom, nem ez a negyedik volt a legszörnyűbb hegyimenet, volt már rosszabb terheségem is.ezért tényleg jogos a kérdés, tudom. A választ meg nem tudom, de mégis jó terhesnek lenni. Az az állapot, hogy ott van valaki, aki ennyire kézzelfogható, hús-vér, és mégis elképzelhetetlenül titokzatos, és tényleg őt te kaptad a égiektől, és meg kell osztanod vele minden sejtedet, meg ott lenni valami elképzelhetetlen előtt, és várni, az jó ám, nagyon. Valahol meg meg kell szenvedni, nincs mese, aki dudás akar lenni, ugye. Én a terhességek alatt kapom úgy látszik a dudáskiképzést, van aki a szülésnél, van aki utána, van aki a gyerekágyi depresszióban, van aki még később...valamit valamiért elven, én jól tudok szülni meg szoptatni, meg babázni, szóval így igazságos, hogy terhesnek lenni meg nem tudok.
Nemcsak a rendellenes hajcihőre gondolok, inkább a bennem lévő, általam generált folyamatos szorongásra, s arra, ahogy dominánsan testi lénnyé változom. Úgy vágtam a centit a terhességek alatt, mint a kiskatonák annak idején. Mikor hazaértem a porontyokkal, akkora malomkövek estek le rólam, hogy utólag azon csodálkoztam, hogy is bírhattam ki. Kibírtam. Megérte.
mindent kibír az ember, az nekem is nagy tanulság mindig. egyébként a folyamatos rosszullétben van egy jó. nem hagy időt gondolkozni, és ha nem tudsz gondolkozni, félni se tudsz semmitől.mint egy túlélőtúra, csinálni kell, és túl kell élni, na olyan volt nekem mindegyik terhesség. Én utólag nemcsak azon csodálkoztam, hogy hogyan éltem túl, hanem egyáltalán, honnan volt hozzá egyáltalán merszem.és már most ellágyulok, ha kismamát látok a láthatáron, és újra elkezdeném (de nem fogom, ígérem, most már tényleg!)
Kihordanám bárki helyett, magam vagyok a megtestesült problémamentes várandósság. Aztán vigyétek és éccakázzatok velük vidáman :D
@@anyus: akkor ketten együtt nyerő páros lennénk, én már hat hete nem aludtam, ha leszámítjuk a szoptatások alatti elájulásokat, és már nem is hiányzik. :)
@Lotte: gondolkodóba ejtetteél ezzel a félmondattal, hogy dominánsan testi lénnyé válok, az a para. (vagy nem tudom pontosan, de vmi ilyesmit mondtál) Hát lehet, hogy nálam tényleg ez titok nyittya, nem tudom. Bosszantott nagyon, ha közben a nagyokosok (akik persze soha nem hánytak, és elképzelni se tudják),na szóval, ha azzal jöttek, hogy ez biztos lelki eredetű, jöjjek rá, mi van a háttérben. Hát baromi jól esett, mondhatom, az élet peremén éppen cvsak megkapaszkodva, hogy még ez is,hogy még analizáljam is, hogy mit miért..persze nem tudtam megfejteni útközben soha, de utólag én is úgy látom, hogy az a baj, hogy én aztán tényleg olyan alkat vagyok, a környezetemnek ezelég bosszantó is, Szofi mesélhetne erről, hogy elfelejtem a testi dolgokat, simán elfelejetek enni vagy aludni,vagy ilyeneket, na talán a fürdést nem egyedül, olyankor létezik a testem, mikor koszosnak érzem. De a többi nem érdekel. és hát a terhesség az meg teljesen földi dolog, a gyerekek anyagból meg lélekből is vannak, és valahogy ez nem megy nekem, hogy az anyagi része is olyan egyszerűen menjen, mint ahogy lelkileg "kinövesztem" magamból őket.meg sok alkati bajom is van, ami sose jelent semmit, mert ugye mivel nem érdekel a testem, ezért simán elélek a gerincferdülésemmel meg az egyebekkel, de ilyenkor mindig kjön, hogy az életben a testi valóisnagyon fontos. Na jó befejezem, mert valószínű senkit se érdekel már ez a futamom, csak ez még úgy bennszorult tegnapról. Puszi Mindenkinek, mennem kell babázni!
viszont szülni nagyon-nagyon szeretek, azt nem tudom, mondtam-e már. Az a kedvenc részem az egészben, és azt jól is tudok, azt hiszem!
Lehet, hogy máshol más program van, de azért ebben a sátorban akármeddig beszélgethetünk:)
Egyébként tényleg ez egy nagyon fontos elem az egészben. A test valami eddig ismeretlen esszencialitással jelentkezik be, akkor is, ha nem vagy rosszul. Lehet, hogy nem veszi át időben teljesen az uralmat, de olyan erővel mutatkozik, ahogy addig nem.
@Szofi, Bélád: köszi a válaszokat, már tegnap akartam reagálni, csak elszállt a válaszom; de szóval könnyen megtaláltam a saját életemben a jelenségnek (szenvedünk, és mégis hatalmas az élmény) az "analógiáit", olyan lehet ez az állapot, mint az a mocsárban gumicsizmában taposós, szúnyograjos szibériai expedíció volt, amelyet életem legnagyobb utazós élményeként tartok számon és gondolkodás nélkül megismételném, vagy olyan, mint a hosszútávfutás, ami sokszor vesződséges és verejtékes, mégis van benne valami hátborzongatóan jó :)
hát az analógia helyes. én annyit tenék hozzá, hogy akkor nekem a terhesség az egy olyan gyaloglós zarándokút, amire rossz cipőben indulok el. A szülés meg a kedvenc sportom, az is olyan mint a hosszútávfutás, és az a legjobb az egészben, hogy a végén valahogy kapsz egy erőtöbbletet valahonnan, nem tudom honnan, de mindig kap az ember, és akkor jöhet a sprint. utána meg a jól megérdemelt baba :)
Megjegyzés küldése