Ki korán kel...

Szerző: Fakirma

Még csak hétfőn rajtolt a tanév, s ha a gyerekeim nem is, én már rengeteget tanultam a röpke öt nap alatt. Ha ilyen tempóban folytatom, júniusra bölcs asszony válik belőlem, és nem győzöm majd osztani az észt.

Hétfő óta tudom, hogy el lehet kezdeni a napot reggel hat órakor is. És a következő napot is. Meg az azt követőt is...

Zöld Herceg legjobb esetben is csak egy irányba tud elindulni, három felé semmiféleképpen sem. Viszont biciklivel a leghajmeresztőbbnek tűnő távolság is leküzdhető. Bendő beszámolója szerint mindez BKV járatokkal is kivitelezhető, elszántság kérdése csak az egész.

A nyár nagy merénylet az emberiség ellen: nem elég hosszú a fáradalmak kipihenéséhez, a széthulláshoz viszont éppen elegendő. A szünidei jópofa lazaság őszre igazi káosszá növi ki magát.

Akad jó hírem is: ha reggel 8-ig kibírja az ember téboly nélkül, akkor megkönnyebbülten pipálhatja ki a nap legnehezebb időszakát, utána minden kihívás csacska gyerekjáték.

Elárulok egy titkot: Gergely pápa és a többiek valamit nagyon elszúrtak naptár fronton, az év valójában csak 350 napból áll. Biztos forrásból tudom.

Sosem értettem az amerikai filmek reggelizős jeleneteit, ahol nyakkendős apa talpigsmink anyával és skatulyából kihúzott gyerekekkel békében szürcsöli a narancslevet a tipptopp konyhában. Nálunk ez a reggelizős epizód számos sebből vérzik (nyugtassatok meg, hogy Nálatok is). Például majdnem mindenki különböző időpontban ébred, tehát a reggelit több turnusban tálalom. Először Bendőt hessegetem ki az ágyából. Hosszú, reménytelen küzdelem, a végkifejlet pedig mindig a menetrendszerű Nagy Lecseszés.

Mama soha nem keltesz fel időben, már megint el fogok késni!

Szendvicsgyerek gyorsan és agresszíven nyitogatja a csipáit,

Hagyjál már békén, nem látod hogy ébren vagyok?!

kiküzdi magát a nappali kanapéjára és katatóniába zuhanva bámulja a tejes müzlijét a következő ordítozásig.

Ne rakd a nadrágomba azt a hülye övet, majd fogom a gatyámat a kezemmel, úgy nem csúszik le!

Csak nem képzeled, hogy fogat mosok, amikor éppen a zoknimat keresem!

Egyébként is tegnap reggel már mostam fogat.

Az élet igazságtalan: Bendő nagyon szeretne fogat mosni, az ő fogkeféje viszont az éjszaka során rejtélyes körülmények között eltűnt. Amúgy ritmikus pontossággal, nagyjából másfél percenként hagyja el a száját a hisztérikus kérdés:

Ez nem lehet igaz, ide raktam, Mama, hol van a....?

(Ha egy mondatot törölhetnék az életemből, ez lenne az.)

Szendvics bezzeg nem kérdez, csak sunnyog. Én veszem észre, hogy három napja ugyanazt az alsógatyát hordja, a negyedik tanítási napon üres a tolltartója, és az iskolai tornacsukában jár, mert az edzésen hagyta a három hete kapott cipőjét (mind a két felét, ez a jobbik eset, lelkileg traumatikusabb a vesztességfeldolgozás folyamata egy darab elveszett cipő esetén, mint ha  párról van szó).

Ember a hozzám címzett napi húsz mondatának zömét reggel zúdítja rám. Főleg elmulasztott teendőimre hívja fel a figyelmet.

A gyeses papírokat valakinek el kellene már intéznie...

Ugye tegnap bediktáltad a gázóraállást, ma van a határideje!

Nem tudod, hol találok egy vasalt inget? Áh, hagyjad, majd én vasalok egyet, vagy elmehetek a gyűröttben is a Nagyon Fontos Tárgyalásra...
Ja, és ne felejtsd el ma végre megnevelni a fiaidat tizennégy év után!
Na, nem mintha az ő lányai mintagyerekek lennének!
Mamacici, mamacici!
Nem müzlit kérek, hanem pirítóst, mégis csak müzlit, de ne önts bele tejet, hanem külön kakaót hozzá, de a törpös pohárba, nem a Törpapásba, hanem a Törpillásba, és nem kakaót, hanem teát!
Én veszem fel a lila nadrágszoknyát... Nem, én... Rád kicsi... Rád meg nagy...
Mama, te vigyél ki az autóhoz, te kössél be, még egy puszi, integess, még egy puszi, ne úgy integess, puszit is dobjál...
Bendő indulásra készen az ajtóban áll, végignézek rajta, majd kicsúszik a számon, hogy röhejesen néz ki, a kockás nadrághoz nem illik a csíkos póló. Arcán riadt döbbenet, mintha azt nyögtem volna be, hogy nem is én vagyok az édesanyja. Kétségbeesetten roskad vissza az ágyára.
Ez szemétség! Ha tudtad, miért vettél nekem kockás nadrágot?!
Kituszkolom az ajtón két szendviccsel, egy kakaós csigával, fél liter teával és némi kajapénzzel, nehogy éhen haljon. El sem tudom képzelni, mennyit enne, ha nem egész nap a hülye társasjátékai és a számítógépe felett görnyedne, hanem mondjuk sportolna.
Kettesben maradunk Kisszendviccsel. Ő nasipénzt kap, a házi koszt csak berohad a táskájába. El sem tudom képzelni, hogy egy sportoló miként tudja a napi szükséges kalóriáit gumicukorból fedezni.
A biciklin Szendvicsgyerek hajthatatlan. Megtörten kacsázik az úttesten, önsajnálata engem is magával ragad: egyrészt nagy szemétség, hogy olyan családba született, ahol sok a gyerek és kevés az autó, még ennél is nagyobb kitolás, hogy egy évben több a tanítási nap, mint a lébecolós. 182 az előző, 168 az utóbbi. Egy év ugyanis 350 napból áll. Ragaszkodik hozzá.
 8 óra előtt néhány perccel belököm az iskolába, én szélsebesen tekerek tovább. Munkahelyem előtt letörlöm az izzadtságcseppeket a homlokomról,
felteszem a glóriámat (a felirat rajta: Íme a Sokgyermekes Dolgozó Nő),
széles mosollyal belépek a kapun (meséltem már, hogy Sziporka fogorvos úr humoros kedvében világoskék gumiszalagot fűzött a fogszabályzómba?),
hamarosan kényelmesen nyúlok el a puha fotelben,
 a kétségbeesett szülők nyavalyáit hallgatva kompetensen hümmögök,
és elmagyarázom nekik, mit kellene változtatniuk szánalmas nevelési módszereiken ahhoz, hogy az elfuserált kölykeik ne nőjenek még jobban a fejükre...