Lelki Zöldségek: Pszichodráma

Szerző: Fakirma

Nem szétszórt cipők, hanem szociális atomok

A pszichodrámával úgy vagyok, mint a pocakos pasival: világéletemben viszolyogtam tőle, bármit, csak azt ne, de a lelkem mélyén tudtam, hogy az egyiket sem úszhatom meg. A pihepuha hasat gyorsan kipipáltam, kibírod anya, a pszichodrámára még csak most értem meg mentálisan. Tavasszal, amikor a több hónapos fejfájásom egészen a pszichiátriáig üldözött (egyszer majd elmesélem, milyen érzés beülni egy tucat vakvágányra futott életű ember közé, és úgy tenni, mintha nem is közéjük tartoznék, miközben ők is úgy tesznek, mintha csak adminisztrációs hiba miatt ücsörögnének itt). Amikor a megnyerő doktornő rám villantotta negédes mosolyát, ne aggódjon, önnek valószínűleg nincs agydaganata, viszont közepes mértékben szorong,  tudtam, hogy elvesztem, s egy fájdalmas sóhaj kíséretében jelentkeztem az ősszel induló pszichodráma csoportjába. Csak az vigasztalt, hogy valószínűleg nem érem meg a lombhullást, és akkor, hahaha, egy buznyák vasat se keres rajtam ez a magabiztos boszorka. Ilyen gondolatokhoz vezet a pozitív életszemlélet és a közepes mértékű szorongás.

Kemény küzdelem árán egy fogszabályzóval a képemben (önnek valószínűleg nincs agydaganata, viszont  a harapási rendellenessége elképesztő mértékű - mondá a fogszakorvos) végül életben maradtam, és a jutalom se maradt el: én is - mint annyi más jobb sorsra érdemes embertársam - pszichodrámás lettem. Már nehéz kívülállóként tekinteni erre az ügyre, de úgy emlékszem, hogy a szemtanúk beszámolói alapján egy  infantilis szekta benyomását keltette bennem. Mióta közéjük tartozom, már tudom, hogy felületesen ítéltem meg a helyzetet: nagyjából a legidiótább műfaj, amivel életemben találkoztam. A paintball ehhez képest konvencionális, megfontolt és felnőttes tevékenység. Ám közel sem olyan vicces, mint a pszichodráma.

A pszichodráma egy olyan gyermeki játszóteret biztosít a hétköznapokban komoly, felelősségteljes emberek számára, ahol érvényét veszítik a társadalmi szabályok. Az a csapattag lesz a legnagyobb sztárnarancs, aki  a leghitelesebben regrediál a gyermeki állapotba.

Tapasztalataim szerint pszichodrámát megjárt ismerőseim  többsége pont olyan nyomorult maradt, mint amilyen annak előtte volt. Ez valószínűleg nem a terápia hibája, mindössze azt bizonyítja, hogy az emberi természet hihetetlenül ellenálló minden változással szemben. Gondolom, az agydaganatom se fog meggyógyulni, viszont legalább jót játszom a pszichodráma képzeletbeli játszóterén.

A módszer kidolgozója Drakula honfitársa, egy Moreno nevű fickó. A vámpírral ellentétben sok jót tett az emberekkel, például menekülteket és prostituáltak igyekezett kivakarni a szarból, főleg lelki értelemben. Úgy tűnik, elég jól ment neki, mert Bécsben, majd az USA-ban is lelkes követőkre akadt, csoportterápiás elképzelései pedig napjaink egyik legtrendibb módszere. Személyiségfelfogását én is kedvelem: az embert nem izolált egységként, hanem társas kapcsolatain keresztül szemléli. Társas lények vagyunk, így személyiségünk csak szociális atomjainkkal való viszonyainkon keresztül értelmezhető.  (Első alkalommal a nálunk lévő tárgyakból mindannyian megalkottuk saját kapcsolati hálónkat, így lényegülhetett át mondjuk a volt férj taknyos zsebkendővé, vagy a kamaszgyerek mobiltelefonná). Szerinte nem csak úgy magunkban hibbanunk meg, hanem társas kapcsolatainkon keresztül, a gyógyulás is csak az emberi viszonyokban valósulhat meg. Erre jó a terápiás csoport, még akkor is, ha egy kicsit vak vezet világtalant hangulata van. Önmagában már az a felismerés is gyógyító hatású, hogy ránézésre tök normális emberek adott esetben még nálad is sokkal hibbantabbak. Ez a káröröm jelentősen segíti a személyes lelki fejlődést.

Születésünktől fogva úgynevezett segéd-éneket "használunk" énünk felturbózásához. Első és legmeghatározóbb kapcsolatunk anyánkhoz fűződő viszonyunk, ami aztán további kapcsolatainkhoz mintát szolgáltat. Ezek aztán a vidám hírek: a fejfájásomat ezek szerint nem csak az agydaganat és a harapási rendellenesség okozza, hanem az anyámmal való elcseszett kapcsolatom is. A személyiségfejlődésemnek meg külön jót tesz a tudat, hogy a családomra rátelepedő közepes mértékű szorongásom a gyerekeimből már most pszichodráma-aspiránsokat nevel.

Aggodalomra azonban semmi ok, a pszichodráma egy olyan terápiás helyzetet teremt, ahol a fantázia világában mindent a helyére rakhatok spontaneitásom és kreativitásom segítéségével. Biztonságban, a csoport megtartó erejére támaszkodva eljátszhatom beteges érzéseimet, félelmeimet, gnóm kapcsolataimat, kipróbálhatok új szerepeket és viszonyulásokat, belehelyezkedhetek szociális atomjaim helyzetébe is. Aztán jöhet a katarzis, ami egy olyan különleges lelki állapot, amiben képlékenyebbé válik a lelkem, s ha elég ügyes vagyok, akkor ezt az érzést meglovagolva a tapasztalataimat a valóságban is kipróbálhatom. Ha meg még ehhez is béna vagyok, majd keresek egy jó terapeutát a segéd-én mivoltomban megnyomorított kölykeimnek.

Pszichoterápiás csoportok a klinikumban és a hétköznapi világban  un. önismereti csoportként is működnek. Remélem, én az utóbbiba járok, mindenesetre gyanakodva nézem a többieket, vajon lelkileg mennyire zorkók. Ránézésre intelligens, érzékeny, értelmes emberek, de határozottan van bennük valami gyanús. Ez persze nem jelent semmit. "Odamész egy ürgéhez, és megszólítod:"Na, hogy ityeg a fityeg Joe?" Mire ő: "Remekül, remekül - jobban nem is mehetne." Mire te a szemébe nézel, s kiolvasod belőle, hogy rosszabbul már nem is lehetne. Ha egy kicsit jobban megkapirgáljuk, mindenkinek állati pocsékul megy, és ha azt mondom, mindenkinek, akkor az azt is jelenti, hogy mindenkinek..." (Vonnegut: A Titán szirénjei)

Az egyéni terápiás helyzettel ellentétben itt nem fenyeget a veszély, hogy hülyére unod magad a saját nyavalyáidon. A csoportban  elfelejtkezhetsz a saját nyomorodról és nálad sokkal szánalmasabb hülyékkel találkozhatsz. Aztán arra is rájöhetsz, hogy míg az otthoni-baráti közegben te vagy az ügyeletes bolond, addig a terápiás csoportban akad egy rakás sorstárs, aki maximálisan megérti a paráidat.

A 10-15 fős csoportok szigorú szabályok szerint működnek. A tagok nem ismerhetik egymást a külvilágból, nem pofázhatnak a csoportélményekről a terápiás térből kilépve, nem találkozhatnak csoporton kívül és nem eshetnek szerelembe se. Ez persze a valóságban nem így működik. Egyszer jártam egy pszichodráma függő pasival, aki kizárólag a csoportból tudott nőket összeszedni, egy kurzusból akár többet is (én jelentettem a kivételt, nem is volt sikersztrori a kapcsolatunk). A csoportot két szakember vezeti, amit nem nagyon értek, mert a terapeuták az embertársaikon kívül még a pénzt is nagyon szeretik, és az osztozkodás nagy traumát jelenthet számukra. Gondolom, vesztességfeldolgozás céljából ők is terápiára járnak.

A csoportülés forgatókönyve adott. Az első körben mindenki beszámol arról, mi minden történt az utolsó ülés óta, ez kissé unalmas, mert a csoporttagok jellemzően egyhangú kis/nagypolgári életet élnek, és általában nem történik velük semmi, viszont arról szívesen beszélnek.

A következő szakasz, a warming-up már izgalmasabb. Különösen a megszeppent, gátlásos fiatalemberek számára, akik ilyenkor minden következmény nélkül fogdoshatják végig a fiatal, csinos lányokat a csapatban. A magamfajta Milfeknek sincs okuk panaszra: a megszeppent, gátlásos fiatalemberek őket is megszeretgetik, csak úgy, a rend kedvéért. A legális kereteket ehhez verbális, non-verbális és mozgásos gyakorlatok jelentik: például tenyerek összetámasztása, erőpróbák, birkózások, a bekötött szemű társ vezetése, esetleg egy óvodai csoport eljátszása.

Miután felmelegettünk, jön a játék. A csoport egyik tagja színpadra állítja aktuális nyomorát. Ő a protagonista, ami majdnem olyan szívmelengető kifejezés, mint az euritmia. A protagonista kiválasztja a drámatársak közül szociális atomjait, és beállítja őket a színpadon. Majd sorban a hátuk mögé áll, s elmondja (egyes szám első személyben), ki-kicsoda, és mit mond, majd ő is beáll a szereplők közé. Ezek után a szereplők elismétlik, amit a főszereplő a szájukba adott, a főszereplő vakargássza a fejét, néha kilép a körből (egy alterego helyettesíti őt), gyönyörködik alkotásában, majd jön a katarzis, a könnycseppek,és az adott helyzet "átkomponálása", új szociális szerepek és helyzetek kipróbálása. Ez majdnem olyan unalmas, mint ahogy hangzik.

A lezáró szakaszban lassan felébred délutáni szunyókálásából a nézőközönség, és megpróbál bekapcsolódni abba, amit átaludt. Először mindenki elmesélheti a sztorival kapcsolatos saját érintettségét. Ha egy megcsalásos sztoriról van szó, akkor el lehet mesélni, milyen érzés volt megcsalt férjnek, megcsaló asszonynak, avagy csábítónak lenni. Ez azért fontos, mert a játékból kimaradtak nem unatkoznak tovább, illetve a protagonista érezheti, hogy másoknál sem fenékig tejfel az élet.

Miután mindenki elsírta bánatát, jön a szerep feed-back. A szereplők elmondják, hogyan érintette őket a szerepválasztás, például milyen érzés volt megcsalt férjnek lenni.

Az identifikációs feed-back során a csoport bármelyik tagja azonosulhat bármelyik szereplővel és elmondhatja érzéseit a protagonistának. Például: Én mint a megcsalt férjed, szétrúgnám a seggedet, a szeretődet pedig kiherélném. Vagy valami ilyesmi. Különösen izgalmas ez a kör akkor, ha az aktuális protagonistát  történetesen utálod vagy lenézed. Amúgy meg állítólag azért fontos ez az aktus, mert ezáltal létrejöhet a megvilágosulás, de legalább is új szempontok és alternatív viselkedésformák kerülhetnek a történetbe.

Végül a főszereplő számol be saját érzéseiről, majd a befejező körben mindenki elmondja, hogy nagyon jól éreztem magam, nagyon tanulságos volt az ülés, nagyon elfáradtam, és legközelebb nagyon jövök, aztán véget ér a móka, kifizetjük a számlát. A vacak csoportok tagjai elhúznak haza, a belevaló csapatok pedig átvonulnak a szomszédos kocsmába, hogy az eddigi fantáziavilágból kilépve a valóságban keverjék tovább a szart.

Bár nem gondolom, hogy a pszichodráma emberi életeket változtat meg gyökeresen, de izgalmas kalandnak  tartom. Sokat nevetek, élvezem a játékot, a kreativitást, az alkotást, és biztos kifejlődik bennem egy olyan fajta érzékenység, amire a kisföldalattin nem tehetek szert. Jó érzés átlépni a konvenciókat, s a magamfajta  önimádó lénynek külön öröm, hogy bátorítják magamutogató viselkedését. A hétköznapi realitásból jó átlépni egy olyan világba, ahol semminek sincs súlya és nem kell túl komolyan venni az életet. Majdnem olyan jó terápiás módszer, mint a blogírás.