180 perc - Kocsis Évával

Szerző: Lotte   

Néhány hete beköszönt a reggeleinkbe, részévé vált sokunk életének, akik munkába autózva vagy otthonról rendszeres hallgatói vagyunk a Kossuth Rádió háromórás reggeli műsorsávjának, a 180 percnek. Kocsis Évával beszélgettünk.

Nagyon fiatalként kerültél a műsorba, meg szabad kérdezni, hány éves vagy?

Épp most töltöm be a harmincegyedik évemet. Ahhoz a lehetőséghez képest, amit itt a rádióban kaphattam, valóban fiatal vagyok. Megtisztelő, jó érzés.

És honnan kerültél a rádióba?

Ami meghatározó gyökere az életemnek, az alapvetően a családom. Görög katolikus pap családba születtem, van hat húgom, s mindennek ez az alapja. Beilleszkedési zavaraim például ennek köszönhetően sosem voltak, kommunikálni is egész jól megtanultam. A gimnáziumot a Patrona Hunagriae-ben végeztem, ami szintén meghatározó állomás volt. Ezt követően a nyíregyházi főiskolán tanultam, magyar nyelv és irodalom szakos tanár lettem, de etikát is tanultam és hittanár is vagyok. Aztán ehhez jött az újságírás. Rádiózni már a főiskola utolsó éveiben elkezdtem, picit az MTV-nél is dolgoztam. Ebben az időszakban vált világossá számomra, hogy olyan helyen kell dolgoznom, ahol folyamatosan kommunikálni kell, és ahol váratlan helyzetekre kell reagálni. Hálás vagyok, hogy az életem eddig mindig úgy alakult, hogy ilyen feladatokat adott elém.

Az iskoláid befejezése után tettél még egy fontos kitérőt a rádiózás előtt.

Még a kezemben sem volt a diplomám, mikor az akkori görög katolikus püspök, Keresztes Szilárd felkért, hogy alakítsam ki az egyház sajtóirodáját és vezessem azt. Ott kóstoltam bele az egyházi médiába, ami azért volt nagyon tanulságos, mert úgy kellett bemutatnom és képviselnem valamit, ami számomra fontos, hogy azokhoz is szóljak, akik nem ismerik, sőt idegenkednek ettől a világtól. Kritikus alkat vagyok, sok tapasztalatom van arról is, hogy mi jó, de arról is, hogy mi az, amit kommunikációs téren el kell kerülni, mert nem segíti azt, hogy például egy templomba soha nem járt ember megértse, mi az, ami ott zajlik. Fontos volt, hogy szinte belenőhettem a protokoll szabályaiba, magas rangú vatikáni tisztségviselőkkel találkoztam gyakran, s nagy biztonságot adott, hogy oldottan, rutinosan mozgok egy olyan világban, ahol mások megilletődötten. Mondok egy banális példát. Szokványos helyzet, hogy ha elkezdődik egy sajtótájékoztató, már a kamerák kereszttüzében állnak a megszólalók, és akkor oda kell tenni egy mikrofont. Sok ember számára ez egy frusztráló, nehéz dolog. Én természetesen mozogtam ezekben a helyzetekben, ami egy nagyon felszabadító érzés. Sokat köszönhetek ennek az időszaknak, egy országos egyházmegye ügyei tartoztak hozzám, sok száz pappal kellett kommunikálnom, szerettem ezeket az éveket.

Aztán váltottál…

Igen, édesapámra ütöttem, ő is nyughatatlan szellem. Nálam is el szokott jönni az a pillanat, mikor úgy érzem, tovább kell lépnem. Az egyházmegyei munka mellett már belekóstoltam a Hír Tévébe, kicsit voltam a Katolikus Rádiónál is, de dolgoztam egészen más típusú, a kereskedelmi szektorban megjelenő lapnak is. Volt, hogy egyszerre hat-hét helyre is írtam, vagy készítettem rádióműsort. Így kerültem gyakornokként a Lánchíd Rádióba. Aztán nagyon rövid idő alatt döntenem kellett: tévé vagy rádió. Emlékszem, épp a Hír tévé előtt álltam, mikor jött a telefonhívás Belénessy Csabától, az akkori főszerkesztőtől…

Így kerültél főállásban a Lánchíd Rádióhoz. Mi vonzott a televíziótól a rádiózáshoz?

Mindig nagyon inspirált, hogy úgy értessek meg valamit, hogy nincs mellé a megértést és a helyzetet megkönnyítő kép. Varázslatos dolog úgy elvinni a hallgatót valahová, hogy nincsenek meg ezek a könnyítő tényezők.

Gyerekkorodban ti otthon rádióztatok?

Amire emlékszem, hogy mindig szólt otthon a Vasárnapi Újság. Sosem figyeltem oda igazán gyerekként, de szüleim nem mulasztották el. Különösen igaz ez Kondor Katalin időszakára, ami meghatározó volt a családomban. A neveket persze már ekkor megismertem, és hihetetlen szerencsém volt, mert mikor a Lánchídba kerültem, ezek a legendás szakemberek ott voltak! Kegyelmi helyzet volt. Vass István Zoltán például. Ő egy karakteres természetű ember, mint édesapám, komoly elvárásai vannak, és érteni kell a nyelvét. Nem vagyok izgulós, de mikor kezdő riporterként mellé voltam beosztva, nagyon izgultam. Hatalmas dolog volt, mikor tőle kaptam biztatást és dicséretet, és talán elmondhatom azt, ez a tanítványi kapcsolat egyfajta barátsággá, szakmai mentorsággá csiszolódott.

Milyen témák álltak/állnak hozzád közel?

A politikai újságírás. Ezt vittem a Lánchíd Rádióban is a Reggeli hírjáratban és a Szabad gondolatban, bár az a műsor elsősorban egy közéleti, politikai véleményműsor. A közéleti irányultságom is családi örökség. Az a sztereotípia él a társadalomban, hogy a vallásos ember ne politizáljon. Abban a nyírségi kis faluban, Nyírkarászban, ahol felnőttem, a közösség számára nagyon fontos volt, hogy mit csinál a polgármester, az orvos és a pap. Soha nem fordult elő, hogy a templomban politizált volna édesapám, de az sem, hogy ne lett volna egyértelmű, szüleink mit gondolnak a világról, a közéletről. Apukám „mániákus”, minden fontos eseményt, politikaiakat is rögzített videó kazettára, emlékszem például Ceaucescu kivégzésének képeire. Úgy nőttünk föl, hogy fontos volt: legyen véleményünk a világról. Sosem rágták a szánkba, hogy mi is legyen az, de mégis nagyon világos értékrend alapján tájékozódtunk, és megtanultunk érvelni is mellette.

Most már a Kossuth Rádióban hallgathatunk. Hogy kerültél át a közmédiához?

Nem olyan régen, augusztusban. Amikor eljött a lehetőség, hogy a közszolgálati rádióhoz hívtak, nagyon nagy kihívásnak és megtiszteltetésnek éreztem, örömmel fogadtam el. Persze nagy felelősség is.

Milyen volt először belépni a rádió patinás épületébe?

Még gimnáziumban jártunk ide egy kórussal énekelni, az akkori képek kattogtak végig az agyamon. A Magyar Rádió különleges hely: mint mikor valaki egy olyan múzeumba lép, amely közben él. Az első nap például át kellett vennem a telefonom, s azt keresve annyira eltévedtem, hogy segítséget kellett kérjek, hogy jöjjenek értem. Hihetetlen élmény volt látni az évtizedekkel ezelőtti kiírásokat, neveket, tárolókat, archívumokat, amiknek mélyén ott a múlt, a szakma bölcsője. A nyolcas stúdió a régi tárcsás, szalagos vágógépekkel… mintha egy meseországba lépnék be.

Ma már otthonosabban mozogsz benne?

Valamivel igen, de még ma sem tudok átmenni egyik épületből a másikba úgy, hogy ne menjek ki az udvarra. Pedig tudom, hogy van ennél egyszerűbb útvonal is. Az az egy nyugtat meg, hogy vannak, akik még évek után is el-eltévednek.

Az élő adás nem stresszel?

Meg kell próbálni nem a nyomasztó, hanem az inspiráló oldaláról közelíti a dolgot. Amit kimondtam, azt kimondtam, azt nem lehet visszavonni, ráadásul olyan témák kapcsán, ahol nagyon fontos minden félmondat. Hál’ Istennek belőlem ezek a krízishelyzetek inkább jót hoznak ki, megsokszorozza a teljesítőképességemet. Ugyanakkor, ha valami nagyon lassan zajlik, az megöl. Van olyan például, hogy nem tudok választani egy étlapról, az ismerősök nevetnek is ezen.

Egy olyan műsornak, mint a 180 perc, ami egy tőről metszett hírmagazin mennyire adhat más színt egy új műsorvezető?

Megoszlanak a vélemények arról, hogy mennyire lehet egy ilyen műsorban benne a műsorvezető karaktere. Én nem értek azzal egyet, hogy egy neutrális hírolvasónak kellene lenni, egyébként a nemzetközi trendek sem azt mutatják, hogy ez így működik. A vezető hírcsatornák hírháttér műsorait is az azt vezető személyiséghez kötik. Az sem véletlen, hogy a műsorban van egy névszignál: „180 perc- Kocsis Évával”. Ugyanakkor az sem engedhető meg, hogy ez a műsor elsősorban a műsorvezetőről szóljon.

Sokak szerint egy újságírónak függetlennek kell lennie. Szerinted lehetséges ez, van ilyen?

Még soha senki nem tudta elmondani azt, hogy ez pontosan, a gyakorlatban mit jelent. Erős, ha azt mondom, hogy én nem hiszek a független újságírásban, de megpróbálom elmagyarázni, hogy értem. Egy fura példával, mert egy sorozatszereplőtől származik az idézet. Az Elnök emberei alkotója, Aaron Sorkin új filmsorozatának, a The Newsroom-nak a főszereplője mondja: „Nem pincérek vagyunk, akik felszolgálják a megrendelt híreket úgy, ahogy a vendég szeretné. És nem hírolvasó gépek, akik csak a puszta tényt közlik, mert a hír csak emberi kontextusban lehet hasznos. Nem fogom erővel elnyomni a személyes véleményemet. De rajta leszek, hogy bemutassam önöknek az enyémtől eltérő véleményeket.” Hasonlóan gondolkodok. Én sem fogom soha letagadni, hogy egy keresztény értelmiségi családból jöttem, de nagyon fontos az életemben, hogy szeretek beszélgetni egészen más világlátású emberekkel. Szeretem a liberális gondolkodású barátaimnak a megjegyzéseit, mert mindig keresem rájuk a válaszokat. Reményeim szerint ez az interjúimban is látszik. Nem attól függ, hogy valakivel kritikus vagyok, hogy melyik párt politikusa. Számomra az a fontos, hogy gondolkodásra késztessük a hallgatókat. Olyan társadalomban kellene élni, ahol tudunk párbeszédet folytatni, amiben kíváncsiak vagyunk a kritikákra, amiben hajlandóak vagyunk azt tudomásul venni, hogy itt is és ott is vannak hibák. És ezeket nem letagadjuk, hanem vagy megoldjuk, vagy új utat keresünk. És ami talán még ettől is fontosabb, hogy képesek legyünk megfogalmazni, miért hiszünk ebben, vagy abban, miért állunk itt, vagy ott. Mert a megszokás nagy úr, és nem inspiráló, lüktető erő.

Ez nemcsak a politika terén lehet így…

Abszolút! Frusztráló tud lenni, például, hogy ha valami baj vagy nehézség van egy családban, akkor arról inkább nem veszünk tudomást, mert attól félünk, hogy azzal a lényegünket kérdőjelezzük meg. Ezek a problémák addig eszkalálódhatnak, míg aztán már lehetetlen megoldani. Ugyanígy ha van egy politikai meggyőződésünk, akkor is tudomásul kell vennünk, hogy minden politikai oldalnak vannak hibái, és ezzel nem akarok összemosni semmit, sőt politikai hibák, felelősségek között nagy különbségek vannak. De nagyon fontos, hogy merjünk saját magunkkal szemben is, jó értelemben, előremutatóan kritikusak lenni. Minden történelmi eredetű tehertétel mellett merjünk szembenézni magunkkal. Persze nekem egyszerűbb a helyzetem, határozott értékrendű családból jöttem, az én apukámat nem szervezték be, nem kell olyan dolgokkal megküzdenem, amivel sokaknak. De láttam sorsokat én is, akár békepapokét, akár beszervezett emberekét. Tudom, hogy sok seb meg tragédia van, amit kinek-kinek a maga módján fel kell dolgozni, de hogy fel kell dolgozni, az egészen biztos. És ennek megoldása mindannyiunk felelőssége.

Kicsit kanyarodjunk vissza még a műsorhoz. Milyen szerkesztési elvek mellett születik a 180 perc, amiben nem csak műsorvezetőként, de szerkesztőként is közreműködsz.

Nagyon szeretek szerkeszteni is, kézben tartani a dolgokat a pult másik oldaláról. Amit nem szeretek, azok a hasztalan gumicsontok, amikor valaki kitalálja, hogy ez és ez a hír, de nincs mögötte lényegi tartalom. Fontosnak tartom, hogy minden adásban legyen külpolitikai téma. Hiányolom azt, hogy nem veszünk tudomást arról, hogy nagyon sok nehézség van a világon. Nem akarom bagatellizálni a problémáinkat, de tisztán kell látnunk, hogy milyen nehéz helyzetben lévő országok vannak a világban. Nem ezekhez kell persze mérnünk magunkat, de kell a látókörünk tágításához, hogy lássuk, a világ nagyon-nagy, és nagyon sok nehézséggel telített. Közel állnak hozzám az Afrikában történő események, színfoltja egy műsornak, ha öt-hat perc erejéig egy teljesen más kultúráról is tudunk beszélni.

Miért éppen Afrika?

Talán az egészségestől erősebb bennem az igazságérzet, a kiszolgáltatott, mellőzött emberekért mindig tűzbe tudtam menni. És sok olyan esemény zajlik napjainkban is ezekben a térségekben, vagy a Közel-Keleten, amelyek befolyásolják akár a mi életünket is.

Mi fontos még a szerkesztésnél?

Fontosnak tartom, hogy a határon túli magyarok bekerüljenek valamilyen formában az adásba. Ezt is elhanyagoltuk egy picit az elmúlt évtizedekben. Aztán közel állnak hozzám a gazdasági kérdések szociológiai, pszichológiai megközelítései. Nem hiszek abban, hogy a gazdasági folyamatokat kizárólag a kockás papírra vetett összeadások, kivonások döntik el. Szeretek úgy elemeztetni dolgokat, hogy több oldal megszólal. Fontosak még, hogy a családi témák is szerepeljenek, mert egy jól működő családi közösségen kívül nagyon nehéz az élet. Figyelmet kell szentelni erre. Sok nőn látom, hogy a táskájukra vagy a kabátjuk gombjára nagyobb figyelmet fordítanak, mint a férjükre. Erről beszélgetni minden lehetséges fórumon fontos.

Mennyire lehet egy hírháttér műsor derűs, hogy a borongós reggeleken ezt is vihessük magunkkal?

A műsorvezetőnek is nehéz, ha egyik súlyos kérdésből esik a másikba, a szerkesztésben is egyensúlyozni kell. A derűt talán a megszólaló műsorvezető hangja, a tempója és a témák sokszínűsége tudja belevinni a műsorba, ezekkel hozzá lehet tenni az emberek reggeléhez.

Hogy képzeljük el, mit csinálsz ez alatt a három óra alatt adás közben? Megiszol néha egy kávét vagy bekapsz egy kekszet, megtornáztatod a tagjaidat?

Ahhoz, hogy legyen lendületem a műsorhoz, nekem viszonylag korán kell kelnem, fél négykor. Az adásban dolgozó fiúk öt perc alatt kész vannak és indulnak is, nekem másfél órára van szükségem, hogy „bemelegedjek”. Az igazság az, hogy három gombot nyomok be hajnalban: a kávéfőzőt, a laptopomat, meg valamelyik nemzetközi hírcsatornát. Az amerikai elnökválasztás napjaiban, vagy most a gázai krízis idején például az az első, hogy tájékozódjak, mi történt. Ez a kávéivással és a készülődéssel viszonylag hosszú folyamattá tud válni egy nő életében. Kell ez a szertartásos indulás.

Volt már, hogy elaludtál?

Igen, egyszer. Pár perc alatt kellett elkészülnöm, halálra volt ítélve az egész nap. Adás közben egyébként nem kávézom, tulajdonképp nem csinálok semmi mást, három órán át csak a műsorra koncentrálok, legfeljebb a Krónika alatt mozgok egy picit. Onnan tudom, hogy nagyon sok adrenalint termelek ilyenkor, mert volt nap, mikor csak az adás végén vettem észre, hogy nagyon lázas vagyok. Ha feszes a műsor, nem érzem a testem jelzéseit.

Milyenek a vendégek? Biztos van, aki nagyon izgul és nem könnyű kihozni belőle az információt.

Általában pontosan érkeznek, legfeljebb a politikusok késnek néha. De sokszor kell oldani a feszültséget. Az aktuális témáról egyébként nem szeretek adás előtt beszélgetni az interjúalannyal, mert nemegyszer előfordult már, hogy amit adáson kívül megbeszéltünk, azt már nem mondta el újra, egyszerűen úgy érezte, hogy ez már ismétlés lenne. A 180 percben egyébként időben sem lehet ezt megtenni, legfeljebb csak technikai dolgokról beszélgetünk, hogy oldjuk a hangulatot. Előfordul az is, hogy leblokkol valaki, egyszerűen képtelen megszólalni, ilyenkor túl kell segíteni ezen a ponton. Aztán ha megérti, hogy őszintén érdekel, amit mondani fog, felszabadul ő is.

Mi történik, mikor eljön a 9 óra?

Mikor vége van, felépítem az agyamban a napomat, hogy majd mit fogok csinálni a másfél- két óra alvás után. Aztán persze nem alszom, mert nem lehet olyan gyorsan leállni, pörgök tovább. Egyébként is mindig követni kell az eseményeket, ez szakmai ártalom, nem is lehetne úgy felkészülni.

Internet-függő vagy?

Igen, azt hiszem. Sajnos, a telefonom alkalmas a hírüzenetek, jelzések, e-mailek fogadására. Néha úgy érzem, legszívesebben földhöz vágnám, mert pittyeg egyfolytában. De most ilyen az életem, aztán biztos eljön majd, mikor leteszem.

Hogy fér ebbe bele a magánélet?

Sosem fordult elő, hogy ne a családom legyen a legfontosabb, de tény, hogy nagyon alkalmazkodóak, próbálnak igazodni az én lehetetlen időbeosztásomhoz. A normális emberek napközben dolgoznak, nem hajnalban, nekik vannak ünnepnapjaik, ilyenkor én dolgozom. A barátaim is elfogadták ezt a ritmust.

Mi pihentet?

A filmek, a könyvek és a főzés! Szívesen adok nagy családi, baráti vacsorákat. Belefogok mindenféle nehéz, lehetetlen étel készítésébe, és sosem a recept szerint jutok el a végére, nem tudok szabályosan csinálni valamit. Szokták is mondani, hogy jó, ha feszült vagyok, mert olyankor valami extrát főzök. Szeretem a főzést és az együtt borozgatást. Most pedig a születésnapomra kaptam a barátnőmtől egy siklóernyős ugrást a Pilis tetejéről. Elképesztő élmény volt, azt hiszem, mindig ilyen pihenésre vágytam.

A zenei ízlésed milyen, mit hallgatsz szívesen?

Pihenés közben gyakran hallgatok zenét, de nincs egyetlen kedvenc, a hangulatomhoz passzolnak zenék. Nagyon szeretek például egy svéd csapatot, a Koop együttest, Csíkék körül szinte mindenkit és mostanában egyre gyakrabban fordul elő, hogy mikor nagyon fáradt vagyok, Mozart vagy Vivaldi csillapít le.