KitűNő - Járányi Beáta szülész-nőgyógyász főrvossal beszélgettünk

Szerző: Lotte

Dr. Járányi Beáta

KitűNő című rovatunkban az Uzsoki Utcai Kórház Szülészeti és Nőgyógyászati Osztályának energikus osztályvezető-helyettes főorvosával, dr. Járányi Beátával beszélgettünk.

Számolja, hogy eddig hány gyermek világra-jöttekor segített?

Az a kolléga, aki nálam pontosabb, vagy jobban szeret adminisztrálni, számon tartja, hány szülést vezetett. Egy darabig írtam én is, aztán abbamaradt a számolás. Azért is nehéz pontos számot mondani, mert az ember nemcsak a személy szerint hozzá kötődő anyák szüléseit vezeti, hanem azokét is, akik ügyeletben jönnek, vagy ahol a fiatalabb kollegák megkérnek, hogy segítsek. Fiatal szakorvosként havi maximum nyolc szülésem volt, sose vállaltam akarattal ennél többet. Mostanában az ügyeletek, a rendelés, a hét végi vizitek és az állandó készenlét bizony nem kis leterheltség. Jelenlegi pozíciómban inkább már diszponálok, mint vezetem a szüléseket, kevesebb saját kismamát vállalok, alapvetően a régi betegeim, illetőleg a többedszer szülő nők szüléseit vezetem.  

Mikor dőlt el, hogy a szülészet-nőgyógyászat felé veszi az irányt?

Én a kezdetektől kardiológusnak készültem, meg sem fordult a fejemben, hogy szülész legyek. Egyetem alatt, harmadéves koromtól a Szent János Kórház Kardiológiájára jártam be, már részt vehettem a referálókon, engedték, hogy viziteljek. Tudományos Diákkörös voltam, úgy is tűnt, hogy meg lesz a János Kórházban a kardiológus állásom. A diploma kézhezvételekor aztán rendkívül idegesen közölte az akkori főorvos, hogy elvették a státuszát, valaki másnak kellett, más osztályra tették át… Hirtelen ott álltam állás nélkül. Ekkor levelezésbe kezdtem a minisztériummal, hogy hol lehetne állást szerezni. Ajánlottak vidéket, ajánlottak mentőt, de a férjemet, aki biokémikusként, egyetemi oktatóként dolgozott az Orvosi Egyetemen, Budapesthez kötötte a munkája. Ekkor már a lányom is megvolt, ráadásul két háztartásbeli nagymamát is itt kellett volna, hagyjunk, ha vidékre költözünk. Maradtunk.

Ezek szerint felsőbb utasításra, minisztériumi döntéssel lett szülész-nőgyógyász…

Igen, levélben értesítettek, hogy szülész leszek. Mikor elolvastam, végigbőgtem a Lánc-hidat, oda-vissza, mert én nem akartam abortuszt végezni. Sok idő kellett, míg kivívtam magamnak, hogy nem csinálok abortuszt. Onnantól fogva már jól éreztem magamat…

Ehhez a fontos témához még visszatérünk. De előtte hadd kérdezzem meg, ennyi szülés-élménnyel a háta mögött, mit érez, mikor először sír fel egy kisbaba? Milyen érzések kavarognak egy szülészorvos(nő) lelkében?

Ugyanaz a boldogság, mint mindenkiében, vagy ha komplikált volt a szülés még a megkönnyebbülés érzése is. Ez a munka soha nem tud „kaptafa” lenni, és persze ezért soha nem vagyok képes stressz nélkül csinálni.

Újszülött Osztály az Uzsoki Utcai Kórházban

A legtöbb szülész-nőgyógyász férfi, sosem tapasztalhatta meg a szülés élményét. Önnek két gyermeke van. Saját élményei előjönnek orvosként is?

Néha, bizonyos helyzetekben, de kevésbé a szüléskor. Szerencsére két könnyű szülésem volt, de van élményem róla és tudom, mi az, ami abból objektív és szubjektív dolog. Nagyon sok múlik a pszichén: például előfordul, hogy egy első gyermekét váró nő végig rosszul van az első babánál, mozdulni sem bír, a harmadiknál pedig úgy viseli a terhességet, mintha csak a piacra menne. Pedig előtte négy éven belül két császármetszést élt át! Mintha nem ugyanaz a nő lenne. Ennyire pszichés dolog ez! De sokkal jobban megértem a várandósság ideje alatti, vagy a szülés utáni lelki változásokat, vagy épp azt, mit jelent egy gátsebbel jönni-menni, ülni szülés után.

Rengeteg szülésben segített, tapasztalatai szerint milyenek vagyunk, mi nők az életadás pillanataiban?

Nagyon különbözőek. Az a tapasztalatom, hogy nagyon-nagyon sok függ a neveltetéstől. Az elvárások, a viselkedés, az önfegyelem nagymértékben neveltetés függvénye. Van, aki nem akar tudomást venni arról, hogy a szülés némi kellemetlenséggel és fájdalommal jár. Minél többet megad valakinek az élet - ami elsőre pozitív dolognak tűnhet -, amikor "helyzet" van, az ellenkezőjébe csap: semmi se jó, nem kooperál, alapvetően rettenetes szenvedésként éli meg a szülést. Az, akit úgy nevelnek, hogy az életben vannak dolgok, amiket el kell tudni viselni, megtanulja a normális, fegyelmezett viselkedést. És később ez az ember tanulja meg elviselni a daganatos betegséget is, és nem borítja ki az egész környezetét. De messzebb megyek, ugyanezen múlnak a válások is. Valaki vagy megpróbál egy problémás helyzetet megoldani, vagy kiborítónak és elviselhetetlennek tartja és otthagyja az egészet. És zománcos csöbörből rozsdás vödörbe kerül. Nem törődve azzal, hogy a gyerekek mindezt mennyire megsínylik.

Az epidurális érzéstelenítés választhatósága is ebbe az „elkényeztetettségi” folyamatba illeszkedik?

Azért ez más kérdés, kétirányú dolog. Az orvostudomány is arra esküdött, hogy a fájdalmat csillapítsa. Amíg ez nem állt rendelkezésre minden kórházban, addig nem is nagyon reklámoztuk. Osztályunkon is van olyan kolléga, aki rengeteget tett azért, hogy elérhető legyen és le a kalappal előtte! Ma már ez igény. Régen helyi érzéstelenítésben csináltuk a nőgyógyászati kisműtéteket. Négy szúrás, de az úgy fájt, hogy őrület. Ma erről szó nincs, altatásban végezzük ezeket. Változik a világ, a tudomány és az igények.

És vajon milyenek a kispapák?

Az apukák nagyon beszoktak a szülőszobára. Ott a helyük! Az a kivétel, aki nem jön be a szülésre. Van, aki ugyan elájul, de addig is igyekszik segíteni. Nagyon helyesek.

Nemrég született a harmadik unokája. Önnél születtek a gyerekek vagy jobb az ilyesmit idegen szakemberre bízni?

Más szakemberre kell bízni! Egy nőnek helyes, ha van egy saját nőgyógyásza, aki nem a mamája/papája, és jó, ha annál szül.

Bent volt a szüléseknél?

Igen, úgy beszéltük meg, hogy a kitolási szaknál értesítenek, be is mentem, mindhárom unokám születésénél ott voltam.

Korszerű szülőszoba

Nagyon megváltoztak az utóbbi években a szülés körüli feltételek. Nem függönnyel leválasztva vajúdnak a kismamák magukra hagyva egy nagy és rideg kórteremben, mint annak idején, mikor mi születtünk. Barátságos környezetben, családias szülőszobákban jönnek világra a kisbabák. Vajúdást segítő eszközök, aggódó apukák, baba-mamabarát légkör a jellemző. Hogy látja, jobb élményekkel térnek haza a kismamák a kórházból?

Igen. Mikor kezdtem, a vajúdónak nem volt szabad fölkelni, nem lehetett még sétálni sem. Ez borzasztó volt. Nem volt se séta, se mozgás, se felülés, semmi. Aztán egyre inkább megváltozott a szemlélet, egyre inkább megértettük az anyák igényeit, fokozatosan biztosítottuk a feltételeket is. Aztán volt egy kis turbulencia a szülések körül, amit jórészt a sajtó generált, voltak divatok: néhány évvel ezelőtt például gyertyás-füstölős szülésekkel is találkoztunk, ezek aztán kimentek a divatból. Mára nálunk is rendelkezésre áll a bordásfal, a kád, a labda. Az első kettőt ugyan nagyon kevesen használják, de például a labda nagyon jó, mert puha, rugalmas, a lábak támasztékot adnak, nagyon jól ellazul a gátizom, arra ráülve nagyon jól tudnak tágulni a kismamák, és könnyebben jön át a magzat feje a szülőcsatornán. Én ezt tartom a legjobb segédeszköznek.

A feltételek sokat javultak, ugyanakkor egyre kevesebb gyermek születik. Mit gondol, milyen okok húzódnak meg e jelenség mögött?

Ez persze nem orvosi kérdés, ha szétnézünk Európában, mindenütt keresik a válaszokat rá. Magyarországon mindig azt mondták, hogy nincs pénz, nem lehet finanszírozni két gyereknél többet. Ha az ember körülnéz, a katolikus Lengyelországban is, Olaszországban is csökken a szülésszám, de az összes jóléti nyugati államban ugyanez a tendencia. Nagyon összetett dolog ez. Azzal, hogy a nők egyenlővé váltak a férfiakkal, egyszerűen már nem érnek rá. Akinek dolga van, azért nem ér rá, mert akkor ki vigyáz a gyerekekre, amíg ő dolgozik? Ki teszi rendbe a házat, ki főz? Egy alkalmazott fizetése épp annyi, amennyit ő kap a munkahelyén, miből fizesse? Aztán van, aki egyszerűen kényelmi okokból nem vállal gyereket, legfeljebb egyet. Ma már rácsodálkoznak egy háromgyerekes családra. Még a vallásos családoknál születik egy kicsit több gyerek, de már ők sem annyit szülnek, amennyi adatik. (Hozzáteszem, ez azért nem is biztos, hogy baj, mert könnyen rá is mehet egy család, ha van nyolc-tíz gyerek: a szülőpár közötti harmónia felborulhat, a gyerekekre sem biztos, hogy jut elég idő.)

A várandós-gondozás során rengeteg kismamával találkozik. Hogy látja, mennyire szoronganak a szüléstől, a várandósság időszakától a nők?

Az először szülők alapvetően az ismeretlenségtől félnek. Akinek már van gyereke, nem ér rá azzal foglalkozni, hogy lesz-e stria a hasán vagy kell-e gátmetszés vagy sem, kell-e kenegetni magát olajjal vagy sem. A másodszor, harmadszor szülő már nem bújja annyira az internetet sem. Egy szőnyegboltban dolgozott egy kismama, nagy pocakkal. Kérdeztük, hogy mikorra várja a babát, mondta, hogy két-három hét múlva, de még bírja a munkát. Kérdeztem tőle, hogy második lesz-e? Csodálkozott, hogy honnan tudom. Onnan, hogy egyszerűen másképp beszél róla, sokkal természetesebben. De a szorongás persze ezzel együtt vele jár a terhességekkel, csak van, aki ezt hagyja felszínre jönni, van, aki meg tudja kezelni. Személyiségfüggő ez is.

A nőgyógyászoknak hatalmas felelőssége lehet egy várandósság megállapításakor. Sok esetben a nőgyógyász az első ember, aki a megfogant életről tudomást szerez. Nem mindegy, hogyan reagál a sokszor összezavarodott, ijedt kismamának mit is mond. Mást üzen a „megtartja?” kérdés és mást, ha örömmel fogadja, gratulál az új élethez. Tanítja valaki az egyetemen a fiatal orvosokat, miképp kell viselkedni egy ilyen fontos élethelyzetben? Van erre valamilyen szakmai protokoll?

Nem tanítják. Ez hozzáállás kérdése és attól függ, hogy a terhességet egy állapotnak tekinti-e, az orvos, s hogy mit gondol a magzatról. Amikor én elkezdtem dolgozni, nagyon sok beszélgetésem volt, kórházi orvosnőkkel is, arról, hogy megtartják-e terhességüket és hogy gyereknek minősítik-e az öt-hathetes magzatot, vagy pedig valami szövetcsomagnak, amit vagy a hátamra veszek vagy nem. Gyakran hallani rendelőintézetekben a szenvtelen kérdést, hogy „Megtartja? Nem tartja?” Mert ha igen, az egyik, ha nem, a másik papírt kell kitölteni. Vannak, akik adminisztratív kérdésként tekintenek az életre. Akinek látszólag mindegy, hogy elvégzi-e azt az abortuszt, az így kérdezi meg. Ugyanakkor nem igaz, hogy az orvosoknak mindegy lenne. Az abortuszt ugyanis mindenki utálja csinálni, csak ebben fokozatok is vannak. Vannak, akiknél ez meggyőződésbéli okokból fakad, vannak, akik látványbéli, procedúrabéli okok miatt nem szeretik. De soha nem lenne szabad a „megtartja?” kérdést föltenni! Mindig pozitívan kellene hozzáállni az új élethez. És ha nem kívánt terhességről van szó, mindig arra kérni, hogy menjen haza, beszélje meg, próbálja megoldani, tájékozódjon, milyen lehetőségei vannak: anyaotthon, örökbeadás, semmi nem sürgős. Nekem van olyan betegem, aki az abortusz után soha többé nem lehetett terhes: két lezárt kürt, hiába a lombikprogram, nem sikerült…

Volt már arra példa, hogy eltérített valakit az eredeti – kétségbeesés szülte – elhatározástól?

Sok, sok. És elhangoztak nehéz kérdések is: „Akkor nekem akárhányszor terhes leszek, azt mindig meg kell szülnöm?” Nem. Annyiszor kell terhesnek lenni, ahányszor szülni szeretne. Vagy: „Nem vagyok én tenyészállat!” Akkor gondolkodó ember, aki el tudja határozni előre, hogy mit szeretne.

Milyen lelki folyamat megy végbe ilyenkor az édesanyákon?

Nem biztos, hogy akkor könnyebbülnek meg, amikor kimondják az életigenlő döntést, ilyenkor sokszor még mindig nagy teher lehet ez a gyermek. De amikor megvan! Akkor kaptam nagyon sok visszajelzést. Volt egy pajzsmirigyrákos betegem, akinek eltávolították a beteg részt a pajzsmirigyéből. Én úgy ismertem meg, hogy már kisbabát várt, de rettenetesen szorongott, hogy fel tudja-e majd nevelni a harmadik gyerekét. Kézen fogtam, mentünk onkológustól onkológusig, míg el nem hitte, hogy nincs a két dolognak egymáshoz köze, ha szülni akar még egy harmadik gyermeket, itt az idő. Végül a baba megszületett. Azóta már nagyfiú. A gyermek egyéves születésnapján egy megható köszönőlevelet kaptam a nagymamától… Aztán volt olyan, aki megszülte a harmadik babát és megkért, hogy legyek a keresztanyja. Nem vállaltam, mert az egy más típusú, életre szóló felelősség, de ez azt jelezte, hogy milyen hálás érzések kavarogtak a szülőkben. Ezeket az ember nagyon megköszöni. De volt olyan is, hogy a két tizenéves nagy gyerek nem akarta a véletlenül bejelentkezett kistestvért, mert cikinek érezte. Az anyuka most boldogan tologatja a babakocsit, a nővére meg előbb- utóbb megbékélt.  Rengetegféle élethelyzet van.

Ön nem végez abortuszt. Érte emiatt rosszallás a betegek vagy a kollégák részéről? Nem okoz gondot a nőgyógyász szakmán belül, ha valaki lelkiismereti okok miatt nem vállalja a beavatkozást?

A betegektől nem, ők általában megértik. Tudomásom szerint mindössze egyetlen betegem hagyott ott emiatt és pártolt át egy másik kollégához, aki aztán elvégezte a beavatkozást. A kollégák részéről viszont annál több a rosszallás! „Persze, te a büdös munkát nem végzed el; persze te lusta vagy, annyi papírmunka van vele; vagy mikor fiatal voltam elhangzott ez is: „te kapod majd a legnagyobb büntetést, vigye el az ördög a lelkedet!”. Már a törvény előtt, ami azt szabályozza, hogy nem muszáj abortuszt végezni, voltunk néhányan, akik azt mondták, hogy nem vállaljuk. De a legjobb lelkű kollégák is egy kicsit másképp gondolkodónak tartották a magunk fajtákat, és az ilyen másképp gondolkodókat nem annyira szeretik. És nem tudták, hogy eközben minden reggel nekem a hátam közepén folyt a víz, és attól rettegtem, hogy megint fogok egyet kapni…

Sokan vitatják, hogy létezik-e posztabortusz trauma. Ön találkozott abortuszon átesett nőkkel, mik a tapasztalatai?

Létezik. Ezt a pszichológia is leírja. A mi osztályunkon is dolgozik két pszichológus, korábban a kezelőorvosokhoz jártak vissza a nők. Ezek az orvosok is beszámoltak arról, hogy a későbbi életük során is vissza-visszatérnek a nők, nem tudják feldolgozni a traumát. Beszéltem olyan nénivel, akit egy orosz katona erőszakolt meg, férjével úgy döntöttek, nem tartják meg az akaratukon kívül fogant gyermeket. „Helyette” idősebb koruk ellenére mégiscsak vállaltak egy újabb babát.  De a szülés után mégis azt mondta, hogy ez a gyerek nem az a gyerek. Nem helyettesíthető. Sokan cipelik magukkal a súlyt, legalábbis akikben megfogalmazódnak ilyen kérdések. De vannak, akikben nem, és három-négyhavonta ott vannak a nőgyógyászaton…

Mit lehet csinálni az ilyen nőkkel?

Visszarendelni és rábeszélni őket esetleg  egy  méhen belüli fogamzásgátló eszközre, mert a tablettát nem veszik meg és nem veszik be. És reménykedni kell, hogy legalább visszajön majd a spirálért…

Egyre több nő szül későn. Mitől más húszon-, harmincon évesen vagy negyven év fölött szülni?

Nehezebb. Lelkileg azért, mert már annyit hallott-olvasott róla egy nő addigra, hogy sokkal jobban szorong, mint mondjuk annak idején, amikor még korábban, egyetem alatt vagy közvetlen utána, fiatalon szültek a nők. Sokkal kevesebbet tudtak a dologról, rengeteget kellett magyarázni, mesélni. Gyerekként néztek néha az emberre, mikor ezekről a csodákról meséltünk. Most tudják: barátnőktől, újságból, internetről is tudják, mire készüljenek, legfeljebb apróbb részletekre kérdeznek rá. Idősebb korban sokkal több a szövődmény, a terhességi cukorbetegség, a magas vérnyomás. Több a már meglévő alapbetegség is, amivel már együtt jelenik meg a terhesség. A tágulás is nehezebb, rigidebbek a szövetek, több patológiát vonz, ami több császármetszést is indokol.

Szülészként nincs se éjjel-se nappal, ha elérkezik a pillanat, menni kell. Nőként, anyaként, nagymamaként hogyan lehet összeegyeztetni ezt a hivatást a családi élettel?

Csak segítséggel. Ha én a kórházban vagyok, ki kell zárjam az otthoni életet. Volt, hogy a lányom telefonált, hogy elszakadt a bokaszalagja, de épp szültem, nem tudtam mit tenni, meg kellett oldják nélkülem. Nekem a gyerekek nevelésében rengeteget segített a férjem és volt két nagymama. De van, akinek bölcsi, meg bébiszitter szükséges. Mi ezt a családban a testvéreinkkel, meg a nagyszülőkkel meg tudtuk oldani. Hétfőnként mentem reggel az SZTK-ba rendelni, este ügyelni, kedd délelőtt szakmai napom volt, délután megint a rendelő. Így, 48 óra után értem haza, ahol rám várt az összes otthoni teendő: leckeírás, főzés… Másnap reggel aztán indultam újra munkába.

Azt mesélik Önről, hogy hihetetlen teherbírása van. Hogyan töltekezik, honnan nyeri ezt a sok energiát?

Azt hiszem bennem sokkal több energia van, mint az átlagban. Gyorsabb vagyok, hamar átgondolom, hogy mi a teendő, akár otthon, akár a munkahelyen. Racionálisan átgondolom a dolgokat, hazaérve bekapcsolom a mosógépet, azalatt már odateszem az ebédet, nem ülök le telefonálgatni, hanem ha már minden működik, rotyog, akkor intézem a telefonokat. Anyósom mindig mondta is, hogy nézni is beleszédül a tempómba. Ha lemerülnek a telepek, egyszerűen el kell mennem aludni. Nekem csak ez segít, ki kell aludnom magam. Nagyon intenzíven élek, de ehhez a napi átlag hét óra alvásra szükségem van. Ha nincs meg hét közben, akkor szombat-vasárnap délután alszom. Minden barátom tudja, hogy ilyenkor nem érdemes telefonálni.

Valami hobbi belefér még ebbe az életritmusba?

Volt hobbi, mikor jobban ráértem, koncertre jártunk, énekeltem egy kórusban, kondizni is egy időben rendszeresen eljutottam, de a három unoka mellett erre már nincs mód. A lányom férje is orvos, hatot ügyel egy hónapban, plusz munkákat is vállal, szükségük van segítségre. Én pedig örömmel megyek.