Embernek sok derűs pillanatot okoztam az elmúlt kilenc évben, amikor arról győzködtem, hogy a nevelés legtutibb eszköze a szeretet, elsősorban egy idióta anya személyében, aki mindenféle elvárás nélkül mindent megtesz gyermekéért. Mióta Szendvicsgyerek fejét elöntötték a ragyák kívülről, s minden bizonnyal belülről is, némiképp árnyaltam humanisztikus nevelési elvemet: határzottan állítom, hogy az a gyerek, akinek a hülye anyja mindig rendelkezésre áll, egy öntörvényű, felelőtlen, önző seggfejjé cseperedik.
Kisszendvics néhány hete egy zúzós veszekedés után kijelentette, hogy elköltözik otthonról az apukájához. Mert nálunk rabszolgaság gyereknek lenni. Nem tagadom, mifelénk leckét kell írni, iskolai füzetet kell vezetni, edzésre kell járni, és nem lehet éjfélig őrjöngve a számítógép előtt virtuálisan vért ontani, ennek hiányában megállás nélkül rokonokat csesztetni.
A jogtipró alrendszer vezéreként szelíd, kiegyensúlyozott személyiségemnek hála nem ütöttem agyon azon nyomban kis lázadómat. Felrángattam futócipőmet és a rekordtempóban megtett 12 kilométer alatt azon gondolkodtam, mi a fenét tehetek 14 év után azért, hogy az általam kitermelt antiszociális vadembert társadalmilag emészthető lénnyé tegyem?
