Vacsorához tücsköt bogarat, kemping három gyerekkel

Szerző: FiloSzofi

Kempingezni indult a család.  Hogy miért pont most, a harmadik gyerekkel? Miért, mikor? Azt hiszem, megijedtem, hogy ha nem most, akkor soha, és én nem akarom, hogy soha többé ne aludjak szabad ég alatt, és hogy a gyerekeim ne velem éljék át ezt az élményt először.  Meg aztán lassan egy éve, mit egy éve, hosszú évek óta hülye tárgyak rakosgatásával telik az életem, és elegem van! Iszonyúan vágyom az eszköztelenségre, a függetlenségre, az egyszerűségre. Így is maradt elég: a család, az étkezések, a Balaton, a gumicsónak, a napkrém, a mosogató és a vizesblokk, a Férj aki tudományos cikket ír, az autó, aki hűségesen szorítja ki újabb és újabb dugi köbcentijeit.

Elsőnek azért nem a dél-amerikai őserdőkbe mentünk, hanem egy balatoni kempingbe. Tökéletes. Minden megvan, ami kell, és semmi, ami fölösleges. A tökéletes időnkívüliség valósul meg itt. Nincs semmi, csak az emberek, a Balaton, meg a vizesblokk. Ez nem nosztalgia, mert nem pont olyan, mint gyerekkoromban, hanem mint bármikor. A pókok a vécében, Pista bácsi a bennfentes, a reggeli szauna a sátorban, a bolognai spagetti, a hínár, a hegyek, az én hegyeim (a mi hegyeink), a vitorlások vagy a Göncöl szekér.

Aztán itt van a mi németünk. Ahogy régen azt mondták, nem is város, aminek nincs zsidója, úgy akkreditálja a balatoni üdülőhelyet A Német. A mi németünk igazán tökéletes, a germán faj dicső példánya. Hangos, elfogulatlan, élvezi az életet, viking testalkatára rápocakosodott bajszos szőke. Azon kaptam magam, hogy némi hálát érzek iránta, amiért lakókocsijával éppen ezt az úticélt pécézte ki, és így nekünk is megvan a németünk.

Itt a kempingben az is jó, hogy van ez a rezervátum-tempó, ami szintén hozzájárul az időtlenítéshez. Mind a tíz sátor lakói ugyanazoknak az emberi szükségleteknek vannak alávetve ugyanazon körülmények között. Így aztán biztos, hogy valaki mindig mosogatni megy, valaki a törölközőit teríti ki, és valahol mindig ott fő az a pörkölt. És a plusz csoda, ami összefogja ezt az egészet: a kemping területén nincs egyetlen büfé, kölcsönző, vagy biszbaszautomata. Zseniális. Egyszerűen nem kell ilyesmivel törődni (és nagyon sok pénzt meg lehet spórolni). Az ember időnként kimegy a kikötőhöz fagyizni, palacsintázni, beszerezni a zsömléket, és kész. Nem veszünk rántott sajtot, hasábburit, kukoricát, vattacukrot, nem veszünk semmit! Kölcsön kérjük a szomszéd pumpáját, és pucoljuk a krumplit. Nem is érnénk rá folyton Kint lógni, mert rengeteg a dolgunk: reggelizünk, elkísérem az összes gyereket (külön-külön) pisilni, kakilni, leszedjük az edényt, elmossuk az edényt, kávét főzünk, mindenkit bekenünk, aztán eljön a délelőtti fürdés ideje, a szieszta ideje, az ebéd ideje (leszedjük az edényt stb), a mese ideje, a délutáni fürdés ideje, a vacsora ideje (leszedjük az edényt stb), a fogmosás és zuhanyzás ideje, és mindeközben számtalanszor fürdőruhát öblítünk, Kistesót szoptatom, szomszédolunk, bogarat nézünk,  szárítkozunk, végül ágyba zuhanunk. Kinek jut itt ideje fenntartani a konzumkényszert?

Az is egy szabadság, hogy a mi blokkunk csupa ugyanolyan, bérelt sátor, minimum komforttal, ahol semmi nem saját, csak a személyes holmi. A lakókocsis, saját sátras parcellán, láttam egy helyen tévét, meg olyat is, ahol zöld filcszőnyeget terítettek le, előtte méteres leanderek hatalmas cserepekben. Milyen fura kényszer lehet hurcolni a növényzetet, mint az alvómacit. Onnan meg gyorsan elkaptam a tekintetem, ahol komplett ikeás mobil gardróbon lógtak a ruhák.  A birtoklás kicsinyes, de félreismerhetetlen örömét sugározta az a lakókocsi, ahol felvonult a százforintos bolt egész dekorációs készlete, a kempingasztalon kis bólogató műanyag virággal. Kerti törpe már pont nem volt, de lehetett volna! Ismeritek a boltívesített panel jelenséget? Olyan szomorú, de naiv elvágyódás.

Amúgy, ha azt hinnétek, hogy a kempingezés valami pusztán fiatalos dolog, hát nagyon tévedtek, mert öregek is vannak szép számmal.  És nem azok a sportos vegetáriánus nyugati nyugdíjas típusok, én rendes magyar öregekre gondolok. És simán eljárnak a közös zuhanyzóba, alszanak diszkózajra, és reggel nem derékszögben jönnek ki a sátorból. Én is szeretnék így megöregedni. Sütném a rezsón az unokáknak a palacsintát. És volt még kemping nap nagyon kedves és vicces (tényleg!) bohóccal, a gyerekek teljesen bevonódtak a produkcióba, este pedig élőzene és örökzöld slágerek, pingpongasztalon ücsörgő, csókolózó tinikkel.

Azért az idő mégiscsak betört ide is egy egész közeli, fájdalmas ponton.  Ez a nagyon közeli pont pedig a testem. Olvasnivalóul az Elfújta a szélt hoztam magammal, eredetileg azért, mert kedvem volt a vörös földet feltörő erős emberekről olvasni, meg a régi Amerikáról. De Scrarlettel együtt nekem is mágikus esti mondatom lett, hogy „majd holnap”. Holnap összeszedem magam, hogy az én gyerekeimnek csinos anyukája legyen, aki harminc év múlva is odafér majd a rezsóhoz palacsintát sütni.

Jövő héten igazi sátrazással folytatjuk, ágy nélkül, hálózsákban. Remélem, nem törik le a lelkesedésünk, ugyanis elhatároztuk ám, hogy kempingező család leszünk, és ez még csak a bevezetés. Ti szoktatok sátrazni, tüzet rakni, hálózsákozni? Vagy soha többet nem akartok a hajnali hidegre ébredni, tűznél bugyit szárítani? Puhány banda!