Szerző: FiloSzofi
Kempingezni indult a család.
Hogy miért pont most, a harmadik gyerekkel? Miért, mikor? Azt hiszem,
megijedtem, hogy ha nem most, akkor soha, és én nem akarom, hogy soha többé ne
aludjak szabad ég alatt, és hogy a gyerekeim ne velem éljék át ezt az élményt
először. Meg aztán lassan egy éve, mit
egy éve, hosszú évek óta hülye tárgyak rakosgatásával telik az életem, és
elegem van! Iszonyúan vágyom az eszköztelenségre, a függetlenségre, az
egyszerűségre. Így is maradt elég: a család, az étkezések, a Balaton, a
gumicsónak, a napkrém, a mosogató és a vizesblokk, a Férj aki tudományos cikket
ír, az autó, aki hűségesen szorítja ki újabb és újabb dugi köbcentijeit.
Elsőnek azért nem a dél-amerikai őserdőkbe mentünk, hanem
egy balatoni kempingbe. Tökéletes.
Minden megvan, ami kell, és semmi, ami fölösleges. A tökéletes időnkívüliség
valósul meg itt. Nincs semmi, csak az emberek, a Balaton, meg a vizesblokk. Ez
nem nosztalgia, mert nem pont olyan, mint gyerekkoromban, hanem mint bármikor.
A pókok a vécében, Pista bácsi a bennfentes, a reggeli szauna a sátorban, a
bolognai spagetti, a hínár, a hegyek, az én hegyeim (a mi hegyeink), a vitorlások
vagy a Göncöl szekér.
Aztán itt van a mi németünk. Ahogy régen azt mondták, nem is
város, aminek nincs zsidója, úgy akkreditálja a balatoni üdülőhelyet A Német. A
mi németünk igazán tökéletes, a germán faj dicső példánya. Hangos, elfogulatlan,
élvezi az életet, viking testalkatára rápocakosodott bajszos szőke. Azon kaptam
magam, hogy némi hálát érzek iránta, amiért lakókocsijával éppen ezt az úticélt
pécézte ki, és így nekünk is megvan a németünk.
Itt a kempingben az is jó, hogy van ez a rezervátum-tempó,
ami szintén hozzájárul az időtlenítéshez. Mind a tíz sátor lakói ugyanazoknak
az emberi szükségleteknek vannak alávetve ugyanazon körülmények között. Így
aztán biztos, hogy valaki mindig mosogatni megy, valaki a törölközőit teríti
ki, és valahol mindig ott fő az a pörkölt. És a plusz csoda, ami összefogja ezt
az egészet: a kemping területén nincs egyetlen büfé, kölcsönző, vagy
biszbaszautomata. Zseniális. Egyszerűen nem kell ilyesmivel törődni (és nagyon
sok pénzt meg lehet spórolni). Az ember időnként kimegy a kikötőhöz fagyizni,
palacsintázni, beszerezni a zsömléket, és kész. Nem veszünk rántott sajtot,
hasábburit, kukoricát, vattacukrot, nem veszünk semmit! Kölcsön kérjük a
szomszéd pumpáját, és pucoljuk a krumplit. Nem is érnénk rá folyton Kint lógni,
mert rengeteg a dolgunk: reggelizünk, elkísérem az összes gyereket
(külön-külön) pisilni, kakilni, leszedjük az edényt, elmossuk az edényt, kávét
főzünk, mindenkit bekenünk, aztán eljön a délelőtti fürdés ideje, a szieszta
ideje, az ebéd ideje (leszedjük az edényt stb), a mese ideje, a délutáni fürdés
ideje, a vacsora ideje (leszedjük az edényt stb), a fogmosás és zuhanyzás
ideje, és mindeközben számtalanszor fürdőruhát öblítünk, Kistesót szoptatom,
szomszédolunk, bogarat nézünk,
szárítkozunk, végül ágyba zuhanunk. Kinek jut itt ideje fenntartani a
konzumkényszert?
Az is egy szabadság, hogy a mi blokkunk csupa ugyanolyan,
bérelt sátor, minimum komforttal, ahol semmi nem saját, csak a személyes holmi.
A lakókocsis, saját sátras parcellán, láttam egy helyen tévét, meg olyat is,
ahol zöld filcszőnyeget terítettek le, előtte méteres leanderek hatalmas
cserepekben. Milyen fura kényszer lehet hurcolni a növényzetet, mint az
alvómacit. Onnan meg gyorsan elkaptam a tekintetem, ahol komplett ikeás mobil
gardróbon lógtak a ruhák. A birtoklás
kicsinyes, de félreismerhetetlen örömét sugározta az a lakókocsi, ahol felvonult
a százforintos bolt egész dekorációs készlete, a kempingasztalon kis bólogató
műanyag virággal. Kerti törpe már pont nem volt, de lehetett volna! Ismeritek a
boltívesített panel jelenséget? Olyan szomorú, de naiv elvágyódás.
Amúgy, ha azt hinnétek, hogy a kempingezés valami pusztán fiatalos
dolog, hát nagyon tévedtek, mert öregek is vannak szép számmal. És nem azok a sportos vegetáriánus nyugati
nyugdíjas típusok, én rendes magyar öregekre gondolok. És simán eljárnak a
közös zuhanyzóba, alszanak diszkózajra, és reggel nem derékszögben jönnek ki a
sátorból. Én is szeretnék így megöregedni. Sütném a rezsón az unokáknak a
palacsintát. És volt még kemping nap nagyon kedves és vicces (tényleg!)
bohóccal, a gyerekek teljesen bevonódtak a produkcióba, este pedig élőzene és
örökzöld slágerek, pingpongasztalon ücsörgő, csókolózó tinikkel.
Azért az idő mégiscsak betört ide is egy egész közeli,
fájdalmas ponton. Ez a nagyon közeli
pont pedig a testem. Olvasnivalóul az Elfújta a szélt hoztam magammal, eredetileg
azért, mert kedvem volt a vörös földet feltörő erős emberekről olvasni, meg a
régi Amerikáról. De Scrarlettel együtt nekem is mágikus esti mondatom lett,
hogy „majd holnap”. Holnap összeszedem magam, hogy az én gyerekeimnek csinos
anyukája legyen, aki harminc év múlva is odafér majd a rezsóhoz palacsintát
sütni.
Jövő héten igazi sátrazással folytatjuk, ágy nélkül,
hálózsákban. Remélem, nem törik le a lelkesedésünk, ugyanis elhatároztuk ám,
hogy kempingező család leszünk, és ez még csak a bevezetés. Ti szoktatok
sátrazni, tüzet rakni, hálózsákozni? Vagy soha többet nem akartok a hajnali
hidegre ébredni, tűznél bugyit szárítani? Puhány banda!
2 megjegyzés:
Akkor ti nyúltátok le a mi Németünket! Nekünk egy se jutott az északi parton, és nagyon hiányzott!
Lehet, azt hazudták neki, hogy sok ott a német:)
Megjegyzés küldése