Szerző: Lotte
Ha a postaládánkat (nem a virtuálisat, a kapunk melletti igazit) kinyitom, már rég nem fog el semmilyen izgalom, legfeljebb egy-egy ajánlott küldemény miatt, amiért megint be kell ballagni a postára. Egyébként csak unalmas levelek potyognak ki: számlák, értesítések egy közüzemi szolgáltatótól vagy az adóhivataltól, no és a gyújtósnak használt reklámújságok. Néhány kivétel azért akad: karácsonytájt egy távoli barátné és egy régi, idős professzor köszöntése. Tudható az udvarias tartalom, de jó évről-évre hírt kapni felőlük. Vannak, és még valami láthatatlan fonal összeköt bennünket.
Nem tudom, manapság még leveleznek-e egyáltalán, én örülök, hogy a hálószobánkban lévő szép, fából készült leveles ládikámból van mit előszedni, s legalább esélyem van arra, hogy lassacskán málladozó múltam darabkáit egyszer majd, ha sok időm lesz (lesz?), mint afféle gondos restaurátor összeillesztgessem.
Mert az ember kérlelhetetlenül felejt. Azt is, ami valaha a legfontosabb volt az életében. Elsodorja, felőrli az egyébként nem is feltétlenül kellemetlen taposómalom. Jól van ez így, természetes dolog? Persze. De azért jólesik néha a múlt elhomályosuló kútjaiba bele-belenézni.
A Húsvét nagy része a két kisebbik gyerkőc betegágya mellett telik. Odakint nem csillapodó eső, idebent lázcsillapítás. A szobában felfordulás: gyógyszerek, egyre növekvő legó-, plüssállat- és rajzlap-kupacok, az ágyon morzsahegyek.
Kislányom egyszer csak unatkozva nyújtózkodott a levelesládámért, kérte, hadd nézze meg, mi van benne. Elővettem. Őt a tarka-barka képeslapok érdekelték, meg rajta az ilyen-olyan bélyegek, azzal molyolt hosszasan.
Közben találomra én is beleolvastam néhány levélbe. Épp egy húsvétkor íródott volt az első. Egy régi szerelem. Akkor is betegség volt: beteg volt a kedves. Sosem beteljesedő, búvópatakként elő-előtörő szerelmünk egy epizódja. Melyik évben, hogyan is volt? A levélből kiderül.
Aztán a barátok. Világmegváltó gondolatok, nagy elhatározások és a kézzelfoghatótól (f)elemelő élmények. Csoda egy belvárosi templom tövében vagy egy doboz bűn rossz kék Helikon mellett. Sosem lesz ez másképp. Aztán másképp lett mégis.
Ugráltak ki a dobozból a többiek is: egy vicces egyetemi udvarló, aki mindig mást írt feladónak: még Pallag Lászlótól is érkezett levél! Kérlelhetetlen liberális volt, te jó ég, mennyit vitatkoztam vele! És a régi kapcsolatok, a testvéri szeretetté elnyúló kamaszszerelem, ami azt hittem, kötelez a végsőkig való maradásra, aztán egy majdnem-házassággá lett kapcsolat, ami túlélte önmagát. Aztán epizódszereplők, akikről már szinte emlékem sincs, csak ez a néhány papír.
Levelek néhány kerülettel odébbról és a világ másik feléről. Ismerős, kedves kézírások.
Kutak, amik vagy kiapadtak, vagy tán a mélyben még fel-felbuzognak olykor.
Ha a postaládánkat (nem a virtuálisat, a kapunk melletti igazit) kinyitom, már rég nem fog el semmilyen izgalom, legfeljebb egy-egy ajánlott küldemény miatt, amiért megint be kell ballagni a postára. Egyébként csak unalmas levelek potyognak ki: számlák, értesítések egy közüzemi szolgáltatótól vagy az adóhivataltól, no és a gyújtósnak használt reklámújságok. Néhány kivétel azért akad: karácsonytájt egy távoli barátné és egy régi, idős professzor köszöntése. Tudható az udvarias tartalom, de jó évről-évre hírt kapni felőlük. Vannak, és még valami láthatatlan fonal összeköt bennünket.
Nem tudom, manapság még leveleznek-e egyáltalán, én örülök, hogy a hálószobánkban lévő szép, fából készült leveles ládikámból van mit előszedni, s legalább esélyem van arra, hogy lassacskán málladozó múltam darabkáit egyszer majd, ha sok időm lesz (lesz?), mint afféle gondos restaurátor összeillesztgessem.
Mert az ember kérlelhetetlenül felejt. Azt is, ami valaha a legfontosabb volt az életében. Elsodorja, felőrli az egyébként nem is feltétlenül kellemetlen taposómalom. Jól van ez így, természetes dolog? Persze. De azért jólesik néha a múlt elhomályosuló kútjaiba bele-belenézni.
A Húsvét nagy része a két kisebbik gyerkőc betegágya mellett telik. Odakint nem csillapodó eső, idebent lázcsillapítás. A szobában felfordulás: gyógyszerek, egyre növekvő legó-, plüssállat- és rajzlap-kupacok, az ágyon morzsahegyek.
Kislányom egyszer csak unatkozva nyújtózkodott a levelesládámért, kérte, hadd nézze meg, mi van benne. Elővettem. Őt a tarka-barka képeslapok érdekelték, meg rajta az ilyen-olyan bélyegek, azzal molyolt hosszasan.
Közben találomra én is beleolvastam néhány levélbe. Épp egy húsvétkor íródott volt az első. Egy régi szerelem. Akkor is betegség volt: beteg volt a kedves. Sosem beteljesedő, búvópatakként elő-előtörő szerelmünk egy epizódja. Melyik évben, hogyan is volt? A levélből kiderül.
Aztán a barátok. Világmegváltó gondolatok, nagy elhatározások és a kézzelfoghatótól (f)elemelő élmények. Csoda egy belvárosi templom tövében vagy egy doboz bűn rossz kék Helikon mellett. Sosem lesz ez másképp. Aztán másképp lett mégis.
Ugráltak ki a dobozból a többiek is: egy vicces egyetemi udvarló, aki mindig mást írt feladónak: még Pallag Lászlótól is érkezett levél! Kérlelhetetlen liberális volt, te jó ég, mennyit vitatkoztam vele! És a régi kapcsolatok, a testvéri szeretetté elnyúló kamaszszerelem, ami azt hittem, kötelez a végsőkig való maradásra, aztán egy majdnem-házassággá lett kapcsolat, ami túlélte önmagát. Aztán epizódszereplők, akikről már szinte emlékem sincs, csak ez a néhány papír.
Levelek néhány kerülettel odébbról és a világ másik feléről. Ismerős, kedves kézírások.
Kutak, amik vagy kiapadtak, vagy tán a mélyben még fel-felbuzognak olykor.
2 megjegyzés:
Barátok, vigyázzatok, őssejteket tároltok az ilyen ládikákban! egyszer még újrateremthet elkopott lelki alkatrészeket, halott én-darabkákat menthetnek meg az életnek.
A kék Helikon még egész türhető volt! :-)
Megjegyzés küldése