Szabadság és szerelem - Kik voltak az aradi vértanúk özvegyei?

Szerző: Lotte    

Október 6-án azokra a férfiakra emlékezünk, akik az 1848-49-es szabadságharcot megvívva, annak katonai vezetőiként életüket adták a magyar szabadságért. De vajon kik voltak azok az asszonyok, akik férjük fogságát végigreszketve, a megtorlás megtört szívű áldozataiként, megözvegyülve folytatták életüket? Ennek járunk utána Hernády Zsolt történész hiánypótló tanulmánya alapján.

„Nem lehet, hogy ily férfiú hő szerelmének tárgya kicsiny lelkű hölgy lett légyen” – idézi a történész Baló Bénjámin óaradi református lelkész gróf Leiningen-Westerburg Károlynéhoz írott levelét, melyben férje utolsó óráiról, perceiről számolt be az özvegynek.
Az aradiak feleségei nem is voltak "kicsiny lelkűek": hűségesen kitartottak választottaik mellett jóban-rosszban, s legtöbbjük megözvegyülve, a diktatúra nehéz évei alatt is képviselte azokat az értékeket, amelyekért a tábornokok az életüket áldozták. Vegyük sorra ezeket az asszonyokat, és emlékezzünk azokról, akiket az osztrák önkény aradi özvegyekké tett.

Damjanich János törött lábbal, ágyban várta az ítéletet. Annál inkább rá volt szorulva feleségére, Csernovics Emíliára (1819-1909), akivel csak két évig élhetett boldog házasságban.

        

A szerb származású asszony gyermek és ifjú korát Aradon töltötte. Szerelme a nála 15 évvel idősebb Damjanich János századossal sokáig reménytelennek tűnt, a leány anyja ugyanis ellenezte a házasságot. A vidám természetű, nagyhangú Damjanichnak nem volt jó híre, kicsapongó és költekező életet élt. Végül 1845-ben tudták eljegyezni egymást, majd a katonaságtól várt házassági engedély késése miatt csak 1847 augusztusában kelhettek egybe.
Ekkor a katona férj Temesvárra kérte áthelyezését, s a fiatal pár itt rendezkedett be. Damjanich hadosztályparancsnoka későbbi hóhéra, Haynau volt, aki többször vendégeskedett a házaspár temesvári otthonában. Damjanich szerb származása ellenére büszke volt magyarságára, házasságukban ő vezette be, hogy magyarul beszéljenek egymással. „Miért beszél maga mindig németül – figyelmezette Emíliát – hiszen ez Magyarország, s mi magyarok vagyunk.” Nyugodt boldogságuknak is ez vetett véget, 1848 áprilisában ugyanis Haynau az itáliai harctérre vezényelte bosszúból Damjanichot, mert kiállt a magyar alkotmányos átalakulás mellett. A fékezhetetlen erejű, lobbanékony természetű kemény katona gyengéd levelekkel vigasztalta otthon maradt fiatal hitvesét: „Nyugodj meg jó Lélek, én igen jól vagyok, nem mindenki hal meg, aki a harctérre megy és tudod, hogy nékem százhúsz évig kell élnem! ... Vigasztalódjál és őrizd meg drága egészségedet annak a számára, aki valóban csak benned és véled él, és aki forró szerelemmel csókol s örökké marad a te Janid.” És hozzátette: „Bízzál az Istenben, s ne légy hát szomorú, mert ha haza megyek és rosszul fogsz kinézni, haragudni fogok.”
Hazatérve Itáliából a szabadságharc egyik legvitézebb tábornoka lett Damjanich. A harc végén, osztrák fogságban Emília látogatta és ellátta férjét nemcsak szeretetével, de borral, étellel, könyvekkel, ruhával, és megígérte, hogy erős marad. A tábornok, a kivégzés előtt írt és hitvesének ajánlott imájában is ezért fohászkodott: „Mindenség ura! Hozzád fohászkodom! Te erősítettél engem a nőmtől való elválás borzasztó óráiban, adj erőt továbbra is, hogy a kemény próbát: a becstelen, gyalázatos halált erősen és mint férfiú állhassam ki. … Oltalmazd meg Mindenható az én különben is szerencsétlen hazámat a további veszedelemtől! … Adj erőt, óh Atyám az én szegény Emíliámnak, hogy beválthassa nékem adott ígéretét, hogy sorsát hitének erejével fogja elviselni.” A kivégzett Damjanich testét egy rokon, volt esküvői tanújuk, Csernovich Péter szerezte meg a hóhértól és temette el saját birtokán.
Az aradi katasztrófa után a megnyugvás csak nagyon lassan szállta meg az asszony szívét, eleinte a világtól teljesen elzárkózva élt. Egyik barátnője, gróf Wenckheim Józsefné és annak férje ragadta ki ebből a depressziós állapotból, kik nagyobb külföldi útra indulván rábeszélték, hogy tartson velük. Ettől kezdve új hivatást és elkötelezettséget keresett magának, a hasonló sorsú asszonyok és a honvéd árvák vigasztalását.
Az 1850-es évek elején Emília Makón élt édesanyjával és Láhner tábornok özvegyével, valamint annak kislányával. Az osztrák hatóságok sokáig zaklatták a két özvegyet, kik kézimunkák készítéséből tartották el magukat. Makó város azonban, tisztelete jeléül, adómentességet biztosított számukra.
Damjanichné már az önkényuralom idején megkezdte a szabadságharc árváinak gondozását, felkereste a megtorló hatalom kivégzettjeinek jeltelen sírjait, s amint lehetett emléket állított nekik. Kezdetben még a nyilvánosság kizárásával, minden év október 6-án gyászmisét mondatott az aradi vértanúk emlékére a pesti ferencesek templomában. A sok fájdalom és szenvedés dacára Emília mosolygós és jóságos természete beragyogta a körülötte élőket.
Batthyány grófnéval együtt alapította a Magyar Gazdaasszonyok Egyesületét. Pénzt gyűjtöttek a rászorulóknak és árvaházat nyitottak. Az országos hírű jótékonysági szervezetet a kiegyezés után Erzsébet királyné is felkereste, ám a két özvegy, a két alapító feltűnő módon nem jelent meg a királyné fogadásán.
A kiegyezés után Damjanichné barátai bíztatására kérvényezte, hogy a magyar állam térítse meg neki nagy értékű kelengyéjét, melyet férje kivégzése után az osztrák katonaság eltulajdonított. Ám ez a kérése nem teljesülhetett. Egyszer Ivánka Imre, volt 48-as honvédtiszt azt javasolta neki, menjen el Ferenc Józsefhez audienciára csak egy térdhajtásra, és meg fogja kapni. A javaslatot hallva Emília egyszerűen hátat fordított és szó nélkül távozott.
Kossuth Lajos Torinóból többször küldte üdvözletét Damjanichnénak, aki mindig megköszönte a megemlékezést, de soha sem üzent vissza semmit. Egyszer egy fotográfiát is küldött magáról, melyen ez állt: „A hős Damjanich tábornok özvegyének, aki hazám női közt tiszteletemben legmagasabban áll, emlékül.” Halála előtt nem sokkal Kossuth üzent Emíliának, hogy látogassa meg, ám mire az asszony rászánta magát az utazásra, a volt kormányzó meghalt. 1894-ben, mikor Kossuth holttestét hazahozták, a Nemzeti Múzeumban ravatalozták fel. Este az üres teremben, ahová letették, egy fekete ruhás nő jelent meg. A múzeumi őr személyesen vezette Damjanichnét, mert ő volt, a koporsóhoz. Emília néhány percig mozdulatlanul állt a tetem mellett magába mélyedve. Talán visszhangoztak benne Kossuth szavai: „Arad, a magyar Golgota.”

Dessewffy Arisztid első felesége unokahúga, Újházy Antónia (1824-1847) volt. 1842-ben házasodtak össze, az ifjú asszony azonban tüdővészes lett, és öt gyermeküket sem sikerült életben tartani. Dessewffy 1847-ben Velencébe vitte gyógyulni feleségét, aki azonban ott elhunyt. A későbbi tábornok megőrizte az evőeszközt, amellyel – ahogyan írta – „Tonim mindig étkezett”, felesége karóráját és néhány bútorát. Mindezeket pedig, már aradi búcsúlevele szerint második feleségére hagyta.



1849 júniusában ugyanis eljegyezte a jernyefalvi születésű Szinyei Merse Emmát, aki Eperjesen lakott. Dessewffy itt állomásozott ekkor, az eljegyzési ünnepre így emlékezett egy szemtanú: „A kisasszony, mintegy 26-28 éves, egyike volt a megye legszebb hölgyeinek. Deli termet, szabályos vonások, világos gesztenyeszín haj, fehér arcbőr s nyájas és vidám társalgás meghódítottak a vitéz katonát. Az eljegyzés megünneplésére a vőlegény a megyeházán vacsorát adott, másnap pedig a czeméthei fürdőben táncmulatságot rendezett, amelyre tiszttársai s barátjai közül is többeket, ezek között engem is meghívott. De íme, talán még csengett fülünkben a zene, mikor az ellenség közeledtének hírére Eperjest kiüríteni kellett.” Az orosz sereg közeledtének hírére a tábornok az osztrákoktól felszabadított Pestre hívta a Szinyei családot, és július 5-én, az azóta lebontott lipótvárosi plébániatemplomban (a mai Szent István Bazilika helyén) feleségül vette Emmát. A férj az oltártól azonnal a táborba indult vissza, és legközelebb csak szeptemberben, már aradi cellájában láthatta viszont asszonyát, aki élelmet is hozott a nélkülöző urának, Dessewffy pedig megosztotta azt bajtársaival. A tábornok, aki azért sem menekült külföldre, mert feleségét nem akarta egyedül hagyni, a siralomházban megkérte a szintén rab Máriássy János ezredest, hogy viselje gondját feleségének. Máriássyt is halálra ítélték később, azonban ezt módosították 18 évi vasban töltendő várfogságra. A honvédtiszt csak 1856-ban szabadult, és Szepes vármegyei birtokára, Harasztra vonult vissza gazdálkodni. Egy évvel később, beváltva bajtársának tett ígéretét, elvette feleségül Emmát, aki végül 1871-ben hunyt el. Helytelenül szerepel tehát az osztrák hatóságok által kiállított halotti anyakönyvben, hogy Dessewffy nőtlen volt.

Kiss Ernő altábornagy bár a halotti anyakönyve szerint nőtlen volt, a valóságban özvegyként halt meg. Fiatal tisztként 1825. július 26-án ismerkedett meg Balatonfüreden leendőbelijével, Szentgyörgyi Horváth Krisztinával, akinek tiszteletére édesapja bált rendezett. Ez volt az első, azóta legendássá váló Anna-bál Füreden. Kiss egy év múlva kilépett a hadseregből és május 16-án a répceszentgyörgyi katolikus templomban feleségül vette Krisztinát, aki ekkor 23 éves lehetett. Kiss Ernő nagyon gazdag örmény családból származott, délvidéki birtokaira vonult vissza nejével. Valószínűleg egy gyermekük meghalt, és két lányuk élte meg a felnőtt kort. A fiatal feleség azonban igen hamar elhunyt, feltehetően 1828-ban. Ezután Kiss újra beállt a seregbe és különböző lovasezredekben szolgált.

Knezić Károly – a jegygyűrűbe vésett dátum szerint – 1842. július 14-én jegyezte el az egri születésű 23 éves Kapitány Katalint, a hazafias érzelmű Kapitány Mihály szenátornak szép és lelkes lányát. Két év múlva az egri főszékesegyházban összeházasodtak, és két lányuk született: Olga és Irén. Knezićné sokat volt együtt férjével a szabadságharc idején is, női intrikáival kapcsolatosan Leiningen meg is jegyezte naplójában: „Nem kell asszony a haditáborban.” A tábornok aradi fogsága alatt is, amikor csak engedték látogatta férjét. Knezićnek búcsúlevelét nem ismerjük, pedig tudjuk, hogy írt, és a jegygyűrűjét is elküldte nejének. Utolsó útján is a vértanú Isten bocsánatáért imádkozott, „meg nejének és két leánykájának égi oltalmáért”. Férje utáni bánatába Katalin hamar utána halt. Pontos idejét nem ismerjük, a család szerint „szegény asszony, mikor meghallotta urának gyászos végét, összeesett és meghalt szívszélhűdésben”. Egy másik forrás szerint megőrült, és 1853-ban halt meg. Gyermekeik mindenestre árvák lettek, kiknek egy rokon, Kálló Tivadar poroszlói földbirtokos lett a gyámjuk, és Bartakovics egri érsek is gondoskodott róluk. Felnőve az egri Grőber testvérek feleségei lettek.

Láhner György felesége, Lucia Conchetti (1821-1895) olasz származású volt, lombardiai, milánói születésű. Láhner itáliai katonai szolgálata idején ismerkedett meg a nagyon szép lánnyal, akit 1839 novemberében a milánói San Alessandro templomban feleségül vett. Ekkor Láhner 44, felesége 18 éves volt, és később egy leányuk született. Láhnerné 1848 őszén Budán jó barátságba került a Splény családdal, férjével ők győzték meg Splénynét, hogy a magyar ügy mellé álljon, és ő mutatta be nekik Görgei Artúr feleségét is. Feljegyezték hogy Lucia, olasz honfitársaihoz hasonlóan nem tudta helyesen kiejteni és alkalmaznia „h” hangot. Láhnert, aki a honvédség felfegyverzését irányította, aradi fogságában már 1849 augusztusában is látogatta felesége. Nemcsak urát látta el, hanem éhező társait is. Schweidel így vall erről Láhnerrel kapcsolatban: „Nyomban ezután az ő jó felesége, valóságos őrangyal, hozott nekem egy üveg magyarádi bort és három szál kolbászt, nagyon jól esett, szívből jövő köszönettel adóztam érte.” Szeptemberben egyre gyászosabb hangulatban látogatta férjét, míg október 5-én Damjanichnéval, Lázárnéval és Vécseynével látogatva a börtönben megtudták a szörnyű hírt. Damjanichné látta a borszasztó búcsúzást, amikor Láhner elvált nejétől és ötéves gyermekétől. Lucia lelkileg összetörve távozott, kislányával és Damjanich feleségével. Láhner, miután neje eltávozott, Donizetti Lammarmoori Luciájából a haldokló Edgár búcsúáriáját játszotta el fuvoláján. A kivégzés után Láhner holttestét is megvette a hóhértól Csernovich Péter, így őt is Damjanichcsal együtt temették el. Lucia egy ideig Aradon maradt, és Damjanichné édesanyjánál kapott szállást, aztán Makón lakott a Návay családnál, és többször megszállt régi barátai, Splényék budai villájában is leányával. Előfordult, hogy nevével visszaéltek. Egy 50 év körüli hölgy, aki honvédözvegynek adta ki magát, Splényéktől lopott, később pedig Bécsben tűnt fel, ahol Láhnernétól megbízottnak tűntette fel magát, és ajándékokat csalt ki a jóhiszemű emberektől. Láhnerné élete második felében visszaköltözött Olaszországba, sokáig levelezett még magyar barátaival, míg 1895. augusztus 12-én meghalt Collecampigliban, Varese mellett.





Lázár Vilmos ezredes a szabadságharc előtt kilépett tiszt volt, zempléni birtokán gazdálkodott. 1844 augusztusában vette feleségül a nagyrozvágyi születésű báró Reviczky Máriát (1812-1873) a királyhelmeci Szentlélek templomban. Felesége, aki öt évvel idősebb volt nála, Halassy József özvegye volt, és három gyermekét, Szerencset, Bélát, Madelaine-t hozta magával új házasságába, akiket Lázár sajátjaként nevelt. A szabadságharc alatt előfordult, hogy Mária meglátogatta férjét a táborban. Lázárt a harc befejeztével először Temesvárott őrizték, ekkor már vele volt asszonya. Utána Aradra is elkísérte: „Leírjam érzelmeimet, amelyekkel szegény Marimtól az utcán kellett megválnom?” – kérdezi költőien naplójában Lázár. Mikor megtudta, hogy szerelme nem látogathatja, Lázár elkeseredett: „Összegörnyedtem mélyen égető fájdalmamban, szememből könnyek perdültek ki.” És hozzáteszi: „El voltam választva a világtól, s ami nekem e világon legkedvesebb, nőmtől.” Aztán néha Mária mégis kapott engedélyt látogatásra. Lázár ítélethirdetés előtt bizakodott a kegyelemben, de feleségének megjegyezte: „De légy, mondom, erős, légy nőm, miként én férfiú.” Október 5-én este két fájdalmasan gyönyörű búcsúlevélben is istenhozzádot mondott asszonyának és gyerekeinek. „Szeretném beléd lehelleni utolsó sóhajásom – de az úgyis meg fog történni. ... én pedig szellemképp körül foglak lebegni mindenhol! Légy nyugodt, és élj boldogul – örök szerelmemben.” – írta. Elküldte emlékbe gyűrűjét, szivartárcáját és evőeszközét. A kivégzőosztag előtt Lázár valóban úgy halt meg, ahogy megírta feleségének: „Én Istenem, szegény nőm!” – nyögte utoljára. Aznap, mikor Lázárt golyó által kivégezték, felesége már betegen feküdt. Lázár gyóntatója kézbesítette a küldeményeit és a levelét, amelyet az asszony a sírástól elolvasni sem tudott, ezért azt a pap tolmácsolta. „A szenvedések elkábítottak, megbénítottak. Alig vagyok képes gondolataimat összeszedni.” – írta négy nappal később fájdalmában sógornőjének. Lázárné aradi nagynénje, Kotzó Károlyné segítségével megkísérelte megszerezni férje holttestét, de nem sikerült. 1850 tavaszán ismét próbálkozott, eredménytelenül. Élete végéig ápolta és őrizte férje emlékét. Napjait nehezítette, hogy saját rokona, báró Reviczky József, volt honvédtiszt örökösödési pert indított Mária ellen. Végül sikerült bizonyítani, hogy a férfi hamis papírossal akarta bizonyítani igazát. A papír ugyanis a rajta lévő dátum idejében még nem is volt forgalomban. A csaló börtönben fejezte be életét. Lázárné pedig 1873. január 9-én halt meg, a korabeli híradás szerint „éppen látogatáson volt vejénél, Székely Imrénél, midőn tüdőszélhüdés véget vetett rövid betegség után viszontagságos életének”.

Leiningen-Westerbug Károly gróf 1845. november 3-án a bécsi belvárosi evangélikus templomban vette feleségül Sissány Elízt (1827-1898). A feleség törökbecsei születésű, görögkeleti vallású és 18 éves volt. A 26 éves német származású gróf azzal, hogy elvette egy gazdag család legifjabb lányát, magyar birtokos lett. Ez nemcsak anyagi életét, de érzelmeit, cselekedeteit is befolyásolta, így a szabadságharc kitörésekor a magyar ügy mellett esküdött fel, ellentétben testvéreivel és a Temesvárat védő unokatestvérével. Aradi fogságában Leiningen is csak feleségéért és két gyermekükért, Erzsébetért és Árminért aggódott. Búcsúlevele „egyetlen, utolsó leheletemig szeretett Lizám!”-hoz az egyik leggyönyörűbb vallomás. „Még egyszer köszönet hű szerelmedért, mindenért, amit értem tettél.” – írta, és remélte azt is, hogy „egy halni induló imájának és áldásának különleges ereje van”. Leiningenné a férjét utolsó útjára kísérő lelkésztől értesült egy hónappal később részletesen hős ura utolsó perceiről, hiszen ő nem volt Aradon.
Öt évvel később, 1854-ben Elíz újra férjhez ment, mégpedig Leiningen barátjához és bajtársához, gróf Bethlen Józsefhez. A hetvenes évek végén Temesvárott laktak. Miután második férje is elhunyt 1896-ban, a kétszeres özvegy 1898 nyarát még Visegrádon töltötte, ahol Görgei Artúr is élt, aki többször meglátogatta kedvenc tisztje, Leiningen özvegyét. Novemberben érte utol a halál. Egy korabeli újságcikk szerint „az öreg úrnőt sokan ismerték a fővárosban, de kevesen tudták, hogy Leiningen özvegye”. Holttestét Kolozsvárra szállították, itt közelebb nyugodott első férjéhez is, aki a borosjenői temető kriptájában volt eltemetve.

Nagysándor Józsefnek menyasszonya volt, mégpedig Schmidt Emma, aki 1832-ben született. A tábornok a szabadságharc idején már tervezte a házasságot is, erre utal, hogy engedélyt kért az esztergomi érseki hivataltól. A papírra azért volt szükség, mert menyasszonya a saját unokahúga volt, testvérének, Nagysándor Johannának a leánya. Bár az engedélyt




megkapta, az események már nem hagytak időt az egybekelésre. Nagysándor már fogsága kezdetén a halálra készült, nem reménykedett a kegyelemben. Sógorához írt egyik levelében arájához is szólt: „Emma, drága lányka, bocsáss meg nekem! – Szándékom – hogy jövődről gondoskodjam, jó volt – és hogy a kivitelbe hiba csúszott, arról végképp nem én tehetek.” Emmához írt búcsúlevelében írta: „... mindent elvesztettem, csak irántad való végtelen, határtalan szeretetemet nem – ez a legmélyebb, legszentebb érzés, amit valaha éreztem, és ez el fog kísérni a sírba ...”. Majd így zárta levelét: „Isten legszentebb, legszebb áldása rád, szeretett drága szép, angyali jóságú, erényes lánykám – légy boldog, ezért imádkozik lelke mélyéből imádó Pepid”. Emlékül küldött egy hajfürtöt, egy fésűt és egy inggombot, valamint visszaküldte a jegygyűrűt és az egyházi esketési engedélyt. Schmidt Emmáról később Barabás Miklós festett képet, a vértanú tábornok katonai kabátja és a budai vár van a háttérben. Emma a megtorlást követően visszavonultan élt, egészen 1853-ig, amikor férjhez ment Klauzál Gáborhoz, a Batthyány-kormány miniszteréhez. Klauzál ekkor már özvegyember volt, első felesége, Prezetska Mária 1848 januárjában halt meg. Április 27-e fontos dátum volt Klauzál életében, hiszen 1848-ban ezen a napon állította fel minisztériumát, öt évvel később pedig ugyanezen a napon vezette oltár elé a 28 évvel fiatalabb Emmát. A beteges Klauzál valóban új erőre kapott Emma mellett, kitől három gyermeke is született az ötvenes években: Emma, Gábor és Mária. Tétényi mintagazdasága vezetésén túl bekapcsolódott a politikai életbe is, 1861-ben és 1865-ben Szeged város követeként támogatta Deák politikáját. 1866 augusztusában halt meg tüdőgyulladásban. Schmidt Emma, aki időközben Kovácsra magyarosította vezetéknevét, rövidesen Drezdába költözött néhány évre, ahol lányait taníttatta. Hazatérve visszavonultan élt, gyermekeinek szentelve életét, majd 1898-ban halt meg.

Poeltenberg Ernő lovag a 4. huszárezred tisztjeként Galíciában állomásozott, társai közül sokan udvaroltak a helyi előkelő családok leányainak. Poeltenberg is így tett, majd 1840 decemberében a tarnopoli jezsuita templomban feleségül vette




Paulina Kakowskát (1822-1874), aki ekkor 18 éves volt. Házasságukból három gyermek született. A szabadságharc előtt és alatt a család Bécsben lakott, Poeltenberg szüleinél. Hiába kérte felesége levélben, valószínűleg osztrák nyomásra, hogy köszönjön le a magyar honvédségből. Poeltenberg, bár kezdetben nem akart részt venni ezredével a magyarországi eseményekben, később már nem hagyta el az ügyet, amire felesküdött. Így történt, hogy 1848 augusztusában látták egymást utoljára. Az aradi börtönben Poeltenberg reménykedett, hogy nemsokára találkozhat „imádott Pauline”-jával. Csak családja sorsa izgatta, leveleiben pedig soha nem számolt be nekik a rossz börtönállapotokról. „Ezerszer és ezerszer gondolok rátok mindennap, kedveseim, az én jó gyermekeimre ...” – írta. Október elején felesége meg akarta látogatni, miközben a császárvárosban állandóan a kegyelemért könyörgött. „... úgy illik, hogy írjak neked arról a mélységes és ki sem mondható szerelemről, amelyet irántad érzek, jó Pauline-om, és arról az örömről, amelyet át fogok élni, mikor először ölellek át gyengéden téged és a kedves jó gyerekeket!” Erre a találkozásra azonban nem volt lehetőségük, s ezt október 5-én már a tábornok is tudta: „Gondolatban szorosan magamhoz ölellek mindnyájatokat, téged és a kedves gyerekeket!” Búcsúlevele sorait nagylelkűen zárta Poeltenberg, arra biztatva az asszonyt, hogy házasodjon meg újra: „Legyen még boldog, mert megérdemli! Isten veled! Szerencsétlen Ernőd”. Felesége azonban élete végéig gyászolta férjét, ahogyan egy korabeli tudósítás írta: „Derék özvegye még a mai napig is gyászruhát visel, mi a nemes arcvonásokkal bíró szép matróna hófehér hajával sajátságos ellentétben vagy inkább jól illő összhangzásban áll.” A kiegyezés után megpróbálta felkutattatni férje földi maradványait, de az ásatások nem jártak sikerrel. 1874 novemberében hunyt el, 52 éves korában. Temetésén – a korabeli újsághír szerint – „Krivácsy József volt ezredes felhívására volt honvédtisztek is kísérték a koporsót, melyben egy sokat szenvedett nő lelt öröknyugalmat”.




Schweidel József is a 4. huszárezredben szolgált, Poeltenberg feletteseként. Ő is Galíciában ismerkedett meg leendőbelijével, Domicella Bilinskával, Franz Bilinski császári és királyi kerületi titkár és Catherina Niedzielski leányával. 1827. február 25-én esküdtek örök hűséget egymásnak a lembergi Szent András templomban. A házasodás egyébként nem volt könnyű dolog egy tiszt számára, mert biztosítékot, kauciót kellett fizetnie, ha nősülni akart. Első gyermekük, Adalbert (Béla), már a következő évben megszületett, és 1844-ben – apja nyomdokain – hadapródként belépett a 4. huszárezredbe.
Schweidel a börtönben már nem láthatta hitvesét, mert Domicella a gyerekekkel Pesten volt. Itt próbált kegyelmet kieszközölni férjének, megaláztatások közepette, de eredménytelenül. A tábornok kívánságai naplója szerint, igazodva a körülményekhez szerények voltak: „éjszaka édes álom az övéinek karjaiban, nappal jó tej, jó leves, egy kis gyümölcs, néha a kalandozó gondolatoknak szeretteihez szóló és galambpostán vagy a vonuló felhők szárnyán küldött levél formájába öntése”. A megaláztatásokkal mit sem törődve csak értük aggódott, különösen, ha olyan hírt kapott otthonról, hogy „szeretett lelkem (Domicella) a fogságom okozta fájdalmakat nem tudja tovább elviselni”. Átgondolva életét úgy vélte, hogy „szeretett feleségének boldoggá tételét tartotta legfontosabb, egyetlen céljának”. Végrendelete második felében, mintegy búcsúlevélként, feleségéhez és gyermekeihez szólt: „És most, miután siettetni látszanak kivégzésünket, nem maradt más számomra, mint kinyilvánítsam, hogy szeretett drága feleségemnek odaadó, hűséges szerelméért, ragaszkodásáért szívem legbelsejéből köszönetet mondjak, te szegény, saját szerencsétlen sorsomba taszítottalak, ő, az angyali lélek, jobb sorsot érdemelne, Isten jutalmazd meg őt irántam tanúsított szerelméért.” Halálát is felajánlotta szeretteiért: „ Bárcsak halálom lenne az engesztelés mindenki másért; bárcsak én lennék egyedül, aki az enyémek kis vétkeiért vérével fizet; s ebből virágzana ki az enyémek java és üdve!”.
Schweidel Domicella ezentúl is Pesten élt családjával. Az 1850-es években őt is gyanúsnak tartotta a császári titkosrendőrség, ezért megfigyelte. Sikerült végül gyermekei megélhetését biztosítania, egy tejgazdaságot vezetett. Előfordult, hogy el kellett utaznia lányához vidékre, és ezért később mondattak csak misét azon évben vértanú férjeikért az özvegyek. 1888. március 23-án halt meg, a Kerepesi temetőben helyezték nyugalomra, fiát később mellé temették.

Vécsey Károly báró házassági anyakönyve a mai napi nem került elő, így nincs bizonyíték rá, hogy valóban feleségül vette szerelmét, egy francia mérnök lányát, Duffaud Karolinát. A hölgy első férje Hesse János állami számadó, zsombolyai földbirtokos volt, akitől egy Gizella nevű lánya is született. Vécsey 1849. június 9-én kérvényezte Horváth Mihály vallás- és közoktatásügyi minisztertől, hogy adjon engedélyt a házasság felbontására. Az asszony a tábornokkal volt a temesvári ostromseregben. Több utalás is azt valószínűsíti, hogy Vécsey elvette Karolinát. Egy szemtanú visszaemlékezése szerint 1849 nyarán Soborsinban, „hol az este gróf Vécsey tábornok, talán érezve sorsát, melynek elébe ment, megesküdött szeretőjével”. Maga Vécsey is Aradon a hadbíróság előtt nősnek vallotta magát, és búcsúlevelében, melyet halála előtti utolsó percekben írt október 6-án reggel, feleségétől búcsúzott. Karolina előző nap meglátogathatta, a szerelmes férfi másnap így búcsúzott: „... utolsó leheletem, Lina, hogy odaát egy jobb életben bizonyosan újra egyesülünk. Isten veled, jó lélek; és bocsáss meg mindazért a fájdalomért, amit talán akaratlanul is okoztam neked; csókollak, csókolom kedves lányomat – lányodat – Gizellát. Isten veled. Szerencsétlen Károlyod”. Karolina egy barátnője segítségével megszerezte férje tetemét, és titokban eltemették. Élete végéig gyászolta Vécseyt. A hetvenes évek végén Aradon lakott. A kiegyezés után a magyar kormány csak hosszas pereskedés után, 1899-ben, tehát a vértanú halála után 50 évvel ismerte el az özvegy és lánya jogait, és visszaadta Vécsey birtokait. Vécseyné egy évvel később, 1900. október 18-án halt meg Zsombolyán.
 
Az október 6-án a tizenhárom honvédtiszt közül Aulich Lajos és Török Ignác tábornok agglegényként várták ítéletüket.