Szerző: Lotte
Ma este 23.40-kor kerül bemutatásra az M1 műsorán Skrabski Fruzsina dokumentumfilmje, az Elhallgatott gyalázat. Már a film beharangozója is hátborzongató, s bizonyára sokakban szőnyeg alá söpört történeteket, emlékeket idéz.
Drága, megboldogult nagymamám Bihar megyében élte át az időszakot, mikor a hódító szovjet csapatok átlépve a határt végigdúlták a térséget. Emlékszem, tizenéves lányka voltam, mikor a konyhájában ülve mesélt erről. A nélkülözésekről, a német katonák tisztességéről és a bevonuló szovjetek erőszakoskodásairól. Nem ideológiák mentén ítélkezett, saját tapasztalatai alapján mesélte el, milyen volt egy kétéves, beteges kisfiú édesanyjaként végigélni mindezt. Egy bartánőjét is emlegette, akit csúffá tettek az oroszok, "úgy" is járt, szegényke - ők megúszták néhány zabrázott órával.
Nagyapám később Keszthelyen kelt egy nő védelmére, akit az utcán szovjet katonák molesztáltak, fellökték, orraesett, később keresték is az incidens miatt. Egy oroszul kicsit beszélő nőnek köszönheti, hogy nem találták meg, másfelé irányította a feldühödött katonákat.
Skrabski Fruzsina filmjéből kiderül, ezek az esetek nem voltak egyedülállóak. Pontosan nem lehet megbecsülni azoknak a lányoknak, aszonyoknak a számát, akikkel szemben a megszálló szovjet csapatok erőszakoskodtak, a mai kutatások 400-800 ezerre teszik. Szinte minden családban vannak hasonló, suttogva, szemlesütve elmesélt történetek gyalázatot elszenvedő rokonokról, ismerősökről.
Egy, a bihari térség történetét feldolgozó kötetben például így emlékezik vissza egy szemtanú:
"Egy lány a szovjet katonák erőszakoskodása elől a kútba ugrott. Őt is kihúzták és csak megerőszakolták, többen is. (Az illető ma is él, ezért nevét nem közölhetem.) Ugyanezért hallgatom el annak a rendkívüli szépségű lánynak (ma idős asszonynak) a nevét, akinek édesapja úgy akarta elnyerni a hódítók jóindulatát, hogy lányát egy csokor virággal eléjük küldte. Azok a virágot eldobták, és annyian meggyalázták, hogy soha az életben nem lehetett gyermeke. Akik teherben maradtak, azoknak felajánlották az ingyenes "orvosi beavatkozást". Voltak azonban, akik ettől is féltek, meg szégyellték is, és megszülték az ilyen "oroszhagyást". Magam is ismerek ilyeneket" - írja J.G. (Forrás: Barcsay László-Nyíri Sándor: Frontátvonulás Biharban, 1944. október)
Az idő múlása lassan feledésre ítélné ezeket a borzalmakat. Pedig a tragikus sorsok, kettétört életek bocsánatkérésért kiáltanak! A ma este bemutatásra kerülő, majd a mozikban is látható film ebben a folyamatban jelenthet mérföldkövet.
Ma este 23.40-kor kerül bemutatásra az M1 műsorán Skrabski Fruzsina dokumentumfilmje, az Elhallgatott gyalázat. Már a film beharangozója is hátborzongató, s bizonyára sokakban szőnyeg alá söpört történeteket, emlékeket idéz.
Nagyapám később Keszthelyen kelt egy nő védelmére, akit az utcán szovjet katonák molesztáltak, fellökték, orraesett, később keresték is az incidens miatt. Egy oroszul kicsit beszélő nőnek köszönheti, hogy nem találták meg, másfelé irányította a feldühödött katonákat.
Skrabski Fruzsina filmjéből kiderül, ezek az esetek nem voltak egyedülállóak. Pontosan nem lehet megbecsülni azoknak a lányoknak, aszonyoknak a számát, akikkel szemben a megszálló szovjet csapatok erőszakoskodtak, a mai kutatások 400-800 ezerre teszik. Szinte minden családban vannak hasonló, suttogva, szemlesütve elmesélt történetek gyalázatot elszenvedő rokonokról, ismerősökről.
Egy, a bihari térség történetét feldolgozó kötetben például így emlékezik vissza egy szemtanú:
"Egy lány a szovjet katonák erőszakoskodása elől a kútba ugrott. Őt is kihúzták és csak megerőszakolták, többen is. (Az illető ma is él, ezért nevét nem közölhetem.) Ugyanezért hallgatom el annak a rendkívüli szépségű lánynak (ma idős asszonynak) a nevét, akinek édesapja úgy akarta elnyerni a hódítók jóindulatát, hogy lányát egy csokor virággal eléjük küldte. Azok a virágot eldobták, és annyian meggyalázták, hogy soha az életben nem lehetett gyermeke. Akik teherben maradtak, azoknak felajánlották az ingyenes "orvosi beavatkozást". Voltak azonban, akik ettől is féltek, meg szégyellték is, és megszülték az ilyen "oroszhagyást". Magam is ismerek ilyeneket" - írja J.G. (Forrás: Barcsay László-Nyíri Sándor: Frontátvonulás Biharban, 1944. október)
Az idő múlása lassan feledésre ítélné ezeket a borzalmakat. Pedig a tragikus sorsok, kettétört életek bocsánatkérésért kiáltanak! A ma este bemutatásra kerülő, majd a mozikban is látható film ebben a folyamatban jelenthet mérföldkövet.
2 megjegyzés:
Az én nagymamám ki tudott ugrani az ablakon, hogy elfusson, úgyhogy megúszta. A másik meg éppen szült (bár sajnos úgy tudom sokszor még ez sem jelentett akadályt). De szerintem ez szerencse kérdése volt. Az a nagyokos papa meg, aki szerint a kacérokat erőszakolták meg, hm, hát nem tudom mit érdemelne? Gondolom vannak ötleteitek Nektek is.
Az biztos, hogy a legrosszabb tényleg az lehetett ezeknek a nőknek, hogy ez a téma tabu lett. Majd ha lesz egy teljesen magányos napom, akkor biztos megnézem, de biztos ki fogok borulni.
Réka
A nagymamámat az utcán kapták el, és azt hazudta, hogy szifilisze van. Mindig mondja, hogy fogalma sincs, honnan volt ennyi lélekjelenléte, ráadásul úgy, hogy szinte sajnálkozva, nem halálra rémülten adta elő.
Meg átsétált a Széna téren is, hogy megtudja egy barátjáról, túlélte-e a bombázásokat, pedig előtte figyelmeztette egy katona, hogy alá van aknázva. Mai napig megborzong tőle, de az egy más tudatállapot volt.
Anyukája egyébként mindig bekente valami diólével, vagy hasonlóval az arcukat, és alaktalanra kellett kitömni magukat a veszélyes időkben.Hogy ez visszariasztott-e valakit, nem tudom, mindenesetre megúszták.
Megjegyzés küldése