Bendő Csodaországban

Szerző: Fakirma

A lelkem mélyén mindig tudtam, hogy ez az én csodaországom. Álszent maszlag lenne azzal ámítani magam, hogy az ősi vér, esetleg a magyarságtudat szólongat évtizedek óta, mondjuk a kollektív tudatalattimból. Csakis valami adminisztrációs hiba tehet arról, hogy nekem pont itt jó. Jobban örülnék, ha személyes meseországom az Antillákon lenne, vagy legalább egy nyüves autópálya elvezetne a Rám Szabott Birodalom szívébe. Ez jutott nekem. Szívás. 

Az utazás előtt Ember gonoszan röhögött:

Ne izélj már Cucó, nincs ott pláza, bicikliút, Pina Colada, bejárónő, bébiszitter, kozmetikus és internet... Mit keresnél éppen te Erdélyben?!

Ember egy cinikus állat.  Még a magamfajta elkényeztetett városi luvnyának is lehetnek fennkölt érzései.

Egyébként is villámgyorsan kiderült, hogy

bevásárlóközpont hiányában sem okoz nekem gondot a pénz gyors és hatékony elverése,

fergetegesen érzem magam bicikliút nélkül, ha egy kéttonás dög van a fenekem alatt,

kozmetikus nem kell, amíg a fényképezőgépen működik a delete gomb,

én is képes vagyok mély anyai érzelmekre még az erdő közepén is, ahol a gyerekeim minden göcsörtnél egymás torkának esnek,

ez az enyém fám, nem a tiéd!

(persze csak miután kiderült, hogy Ember hazudott: Erdélyben VAN Pina Colada!),

és képes vagyok napokon keresztül tisztán tartani egy házat. A család szerint azért, mert internetmegvonás esetén hajlamos vagyok kínomban takarítani,

de ez marhaság. Valójában a tündérek tartottak rendet, akiket sajnos csak én láttam (a transzilvániai koktélvidék felfedezése után). Mellesleg teljesen kizárt, hogy létezik olyan ép értelmű meselény, aki egy magamfajta nőszemélyre bízná birodalmi székhelyének rendben tartását:

Az indulás egyébként egyáltalán nem volt mesés:

A reggel az ovis táborban ért minket egy sátorban szarrá fagyva.

A reggel további része didergéssel, torokfájással, sátorszedéssel, pakolással, kézműves foglalkozással és köleskása evéssel telt.  Határozottan nem szerencsés kombináció.

A folytatás több jót ígért, de tévedtünk. Mikor végre bepréseltük magunkat Laliba, Ojó összepisilte magát, a ruháját, a gyerekülést, az autó padlóját és a kosárba készített elemózsiát.

Szendvicsgyerek a húgytengerben kényelmesen elnyúlva kezdett bele sokórás haláltusájába,

Meggondoltam magam, én is akarok menni Erdélybe, szereljetek be még egy ülést a Laliba, lécciléccilécci, belehalok, ha edzőtáborba kell mennem...

Kiszsendvicsünket az ovis kirándulásból Erdély felé hiába cseréltük le Budapesten két elviselhetőbb gyerekre, a hörgés tovább folytatódott mobiltelefonon,

lécciléccilécci, nem bírom ki... ha nem visztek magatokkal, megölöm magam...

Bendő egyenletes morgása feledtette velem azt a köztudott tényt, hogy minden szuicid gondolatot véresen komolyan kell venni,

Hülyeség Erdélybe menni. Nincs ott semmi. Csak templomok, kapuk és népviselet. Nekem elhihetitek. Két hónapot tanultunk róla. Mondom, hogy hülyeség Erdélybe menni...

Gyorsan kiderült az is, hogy a vonat utolsó kocsija tényleg mindig ráz. Szendvicsgyerek hiába kapcsolódott le nyomott családi dinamikánkról a fővárosban, a két kislány megszimatolva a vissza nem térő lehetőséget, anyait-apait beleadva küzdött a pillanatnyilag megüresedett legelviselhetetlenebb gyerek a családban státuszért.

A határon csoda történt. Miután

kikapcsoltuk a mobilt,

Bendő definiálta az érdekes hely fogalmát,

(ahol finomakat lehet enni,)

mi megígértük, hogy kap finomakat enni,

a kislányok kiegyeztek egy döntetlenben és elaludtak,

akkor arcul csapott a Flow és velem maradt egészen hétfő hajnalig, amikor a bűvös határon visszalépve a valóságba Ember megkérdezte,
ugye nem felejtetted el befizetni a srácoknak a szeptemberi menzát?
(Szörnyen dühös volt, pedig be sem vallottam, hogy az ebéden kívül tankönyveket sem rendeltem nekik)
A határ túloldalán persze ez sem számított volna. Ott nincs rohanás, kapkodás, minden halad a maga nyugodt tempójában, még sétálni is csak csigalassúsággal lehet.

Nem csoda, hogy marad idő a legcifrább cifrapaloták megálmodására.

Még akkor is, ha sziklába vájt kulipintyókban élnek, a lovak meg sátorban. Vagy fordítva.

De nem ez a legcifrább. A híresztelések ellenére errefelé mindenki szereti egymást. A tolerancia szép példája a kalotaszegi hímzés és a golyós autósülés szimbiózisa.

 Már miért is gyűlölködnének egy olyan országban, ahol a krumpli zsákokban terem,

a hosszúlépés fákon érik,

a háziállatok nem sokkolják a járókelőket,

a tűzoltóautók pedig reptükben oltják a tüzet?

Minden jel ellenére Meseországban sem fenékig tejfel az élet. Meghűlt ereinkben a vér, amikor Szovátán összefutottunk az Ördöggel és a feleségeivel:

Meg a szeretőjével.

 A bagósok legalább annak örülhetnek, hogy a tüdőrák nem viszi el őket. Nem tudom, mennyire kamu a hír, mindenesetre a királykisasszonyok kevésbé félnek tőle, mint a hétfejű sárkánytól.

,

Szerettünk volna a hét törpével személyesen találkozni, de a sóbányában csak gyerekjátszót találtunk. Hófehérke nyilván beintett nekik,
Szart fogok én húsz percenként hétszer tíz RON-t fizetni!

Inkább elvitte kis emberkéit levegőzni a Tordai Hasadékhoz.

Mellesleg érthető, hogy berágott az almazabáló szépség: Aranyhaj röhögve lenyomta őt háromdében a parajdi Cinema Cityben.

Atlantiszban viszont csak mi jártunk, gondolom, a törpék nem tudnak úszni, a helyi lakosok pedig rég elmenekültek. Az elsüllyedt világ  Ceausescu és Iliescu elméjét dicséri, Bözödújfalunak hívják, a közeli erőmű  pedig köszöni szépen, jól van, a mesterséges víztározóból annyi vizet fogyaszt, amennyit csak akar.

 

A hazafias érzelmű Barbie babák viszont egyáltalán nincsenek csúcsformában, csoffadozva várják  vissza Kent,  a jelek szerint mindhiába: a gazember örökre lelépett egy bözödújfalusi Sellőbarbie-val.

 

Csodaországban ismeretlen fogalom a nemi identitáskrízis. A toalett gender világos beszéd, még a mi szigorú tekintetű Lotténk is megenyhülne ennyi egyértelműség láttán.

 Az örök érvényű igazság azonban itt sincs máshogy, mint nálunk, földi halandóknál. Még a Vastehén

is tudja, hogy a Pöttyös az igazi.

Bendő szerint pedig Erdély nem is olyan vacak hely, mint ahogy elképzelte. Tulajdonképpen
majdnem olyan klassz, mint Írország, csak gagyibb a verzió.