2013. augusztus 13., kedd

Szanaszét a nagyvilágban

Szerző: Lotte

Úgy esett, hogy a nyáron sok külföldre szakadt rokonnal, kedves baráttal találkoztam, akiket hazahúzott a szívük egy rövidebb-hosszabb nyári kiruccanás erejéig. Örömteli együttlétek voltak, hisz mindőjük közel áll a szívemhez, mégis maradt a nyomukban valami nyomasztó szomorúság.
Ha ez így folytatódik, lassacskán elfogyunk...
Távol áll tőlem, hogy ítélkezzek azok fölött, akik ezért vagy azért: nyomasztó hitelrészletek, vagy egyszerűen csak a több pénz, a gyerekeknek megszerezhető nyelvtudás miatt elhagyják ezt a hazát. Mégis a tény tény marad: a kényelmesebb élet oltárán elvész a sorsközösség, a "mi"-t felváltja az "én".

Valahol nincs az rendben mégsem, hogy a szülők felnevelik gyermekeiket, a nemzet kitaníttatja őket, szakmát ad kezükbe, értékes tudást csepegtet a fejükbe, s aztán tömegesen összecsomagolnak, s új életet kezdenek messze a világban. Gyerekeket tanítanak, lelkiismeretesen gyógyítanak vagy - veszve hagyva képzettségüket - egy pénztárgép mögé állnak, bérelt lakásokban húzzák meg magukat, vagy majd idővel, egzisztenciát teremtve valódi megbecsülést szereznek - de mégiscsak adójukkal más nemzetek időseinek nyugdíját finanszírozzák, míg saját szüleiket itt hagyják. A maradóknak.
És igen, lehet abban egy kis tudatalatti felelősséghárítás is, hogy nem kell bajlódni a megöregedett rokonokkal, nem kell bíbelődni az itthon maradó testvérek ügyes-bajos dolgaival - hisz messze vannak. Ráadásul idehaza az utcai diskurzusokban mintha érdem lenne, menő dolog arról mesélni, hogy "Angliában él az unokám" vagy "Ausztráliában várja a második gyerekét a lányom". (A magányban elmorzsolt könnyekről nem illik szólni, legfeljebb a legjobb barátoknak.)
Így porlad el a magasabb kereset, a kényelmesebb élet oltárán mindaz, ami korábban fontos volt. Az első években még vissza-visszatér a kérdés, "na és, mikor jöttök haza?". A válasz rendre valami kitűzött cél eléréséhez kötött: "ha szabadulunk a hiteltől", "ha a gyerek befejezi az ovit". Aztán törlesztve a hitelt még gyűjtenek egy új lakásra is, a gyerek is elkezdi az iskolát, majd gimnáziumba megy, szerelmes lesz, és már egyáltalán nem akar hazajönni. Nem illik immár kérdezgetni sem. Az álmokban még feldereng az otthon, az olimpián még a magyar csapatnak szól a  hajrá, hiányzik egy-egy íz, s a temetésekre hazatérve egy csipetnyi önvád is mardossa a szívet.
Aztán a második-, harmadik generáció végképp világpolgárrá válik. Nem kötik már a hagyományok, nem húzza már vissza a családfa gyökere. Sodorja őket a szél, amerre kedvezőbb a járása, amerre jobb ajánlattal kecsegtet. Mert mindig van egy kicsivel jobb, egy kicsivel szebb - igaz, csak töredékesen lehet a mienk. De az is lehet, hogy egy nem várt pillanatban a lélekben robban valami és megpróbálja felkutatni gyökereit, megismerni ősei földjét és talán haza talál.
Talán.

0 megjegyzés:

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...