A mimóza és a szülés

Szerző: Lotte   

Szép lassan araszolok a negyedik szülésem felé, nem csoda, hogy megakadt a tekintetem az Index véleményrovatának egy néhány nappal ezelőtti címén. „Én most egy ideig nem szülök” – sommázta az írás tartalmát a cikk jegyzője. Pillanatok alatt leperegtek lelki szemeim előtt azok a lehetséges szörnyű komplikációk, szülési nehézségek, fájdalmak, amik ilyen kategorikus címadásra késztethették a szerzőt. Legyőzve szorongásaimat, mégis úgy döntöttem, elolvasom az írást, hátha tanulsággal szolgál.

Bevallom, már a cikk leadje is merőben mást hozott, mint amire számítottam: „Kevés embernek adatik meg, hogy a bizonyosság pillanatában, mikor kiörömködte magát a születendő gyermeke okán, hogy ne az legyen a második, legfeljebb a harmadik gondolata: mennyibe fog ez kerülni?”

Próbáltam felidézni, mik kavarogtak bennem akkor, mikor negyedszerre élhettem át a két csík megjelenését a tesztablakban: nem, biztos, hogy sem másodszorra, sem harmadszorra nem ez ugrott be, így hát konstatálnom kellett, hogy a boldog kevesek közé tartozom. Aztán következett a hosszadalmas leírás arról, milyen borzalmak vártak szegény „nem tervezett gyermek” szüleire, hisz ők „nem spórolhattak ÉVEKET (!) előre a szülésre”. (Komolyan gondolja valaki, hogy egy gyermek azért születik meg, mert a bankszámlán egyszer csak rendelkezésre áll egy kikalkulált összeg? !) Nos, főhősnőnk vasakarattal és büszkeségtől dagadó mellel döntött az sztk, a kerületi orvos, az ügyeletes szülész és a Péterfy Kórház mellett. Csak halkan jegyzem meg, korántsem ő az első, s nem is az utolsó, aki ilyen-olyan megfontolások alapján nem kíván minden vizsgálatnál pénzt fizetni választott orvosának, s rábízza magát az állami egészségügyre. Ezt valami földöntúli bátorságként, szinte hőstettként feltüntetni, finoman szólva sem felel meg a valóságnak.

Miért vagyunk sárgák és savanyúk?

Szerző: FiloSzofi

A világ egyik leghíresebb zenekara, a Metallica koncertfilmjét egy magyar, Antal Nimród rendezte. Király! Gratulálunk!

A Metallica, és középen Antal Nimród

Úgy figyeltem fel rá, hogy a férjem szólt, nézzem meg, milyen irigyek ezek a magyarok. Mert ahelyett, hogy örvendeznének a sikernek, minden más kritikánál élesebben ekézik a produkciót. Nem ám örülünk, az túl ciki lenne. Gyorsan elolvastam az index kritikáját, de előbb még Antal Nimród reakcióját SzabóZ írására. A rendező is rendesen sérelmezi a hangnemet, leginkább a személyeskedő roszindulat miatt.

Hát, meg kell mondjam, ezek után én csalódtam, jóval nagyobb fikázásra számítottam. És ami miatt ezt írom, az az a felismerés, hogy mennyire beteg a közbeszéd itt nálunk, mert nekem ez a stílus már meg sem üti az ingerküszöbömet, és ettől igen megsajnáltam magam/magunkat. Ki kellene már szellőztetni ezt az áporodott, savanyú szagot a gondolkodásunkból, a beszédünkből.

A Metallica apolitikus téma, vagy szereti valaki, vagy rajongója, vagy nem érdekli, gyűlölni nem igazán lehet, ezért fehér háttérként emeli ki a stíluson ragadt libafos színt. SzabóZ -egy filmes blogon- nem ír szakmai elemzést, nem elemzi a fogatókönyvet, nem tudjuk, Antal milyen filmnyelvet használ, csak szubjektív minősítéseket kapunk. Mintha a haveromnak mesélném, hogy nagyjából hogy képzelje el, és "szerintem gáz, de a Metallica attól még király"

Antal mondja, megtanulta Amerikában, hogy aki nem rugalmas, az eltörik. Én is a lazaságot hiányolom itt nálunk. Ha nem vagy laza, nem tudod befogadni, és érzékelni, de még értékelni sem ezt a világot. Ezt a cikket azért tűzöm pellengérre, mert olyan jellemzően merev, annyira a mi urbánus értelmiségi erőlködésünk karikatúrája!