Szerző: FiloSzofi
Az Adventi időben valahogy mindig ott lebeg a saját gyerekkor előttünk, a régi karácsonyok hozzátartoznak az újakhoz. Mintha fóliákat tennénk egymásra, és azon néznénk keresztül: egyik réteg a saját gyerekkor, a másik a társé, a harmadik a jelené és a gyerekeinké, és bizonyára van több is.
(Lehet, szép is lenne egy ilyen vetítés igaziból,írásvetítővel.)
Nem kell idilli gyerekkor ahhoz, hogy az emlékezés elvigyen ahhoz a
mézes ragyogáshoz, ahhoz az észleléshez, ahol gondolattalan bőrfelület
vagyunk, amit a lepkeszárny is felszánt. Ez a hunyorgó szemhéjon át néző
belső szemléle(k)t ragadja magához a szót néha megint, advent idején
gyakrabban.
