Szerző: Lotte
A karácsonyi vendégjárás során két rokoni otthonba lépve is az újonnan elindult retrócsatorna képsorai futottak a televízióban. Régi sportműsorok, táncdalfesztiválok váltották egymást a képernyőn. Bele lehetett volna feledkezni az "archívokba", mégis valami halovány rossz érzés derengett fel bennem. Felfogásom szerint XX. századi történelmünk legkártékonyabb korszaka épp az az időszak volt, mely egyébként a magyar televíziózás hőskorával esett egybe. Az 1956-os forradalom leverése utáni május elsején élőben közvetített, a kommunista rendszer megváltoztathatatlanságát hirdető propaganda-nagygyűlés élő szimbóluma ennek a ténynek: márpedig innentől számítjuk a Magyar Televízió elindulását.
Az állami tévé - szakmai kiválóságai és vitathatatlan érdemei mellett is - a rendszerváltásig (sőt, azt követően, tovább működő káderhálózatán át még sokáig) kiszolgálta a pártérdeket: az aczéli támogatott és tűrt tartalmak óvatos egyensúlyozásával manipulálta az ország közvéleményét. A direktíva világos volt: a legvidámabb barakk (extrém magas öngyilkossági mutatók melletti) "jókedve" csakis addig tarthat, amíg csitíthatók a mélyben pulzáló, diktatúrával kapcsolatos ellenérzések.
Nem változtat ezen az a tény sem, hogy gyerekkorunkban Hakapeszi Makit és a "cimborákat" nagyon megszerettük, hogy jókat röhögtünk Gálvölgyi János Kapcsoltam paródiáin és izgatottan vártuk a Linda új epizódjait. A ragacsos rendszer, a "kádári kiegyezés" lényege ugyanis épp ez a janus-jelleg volt: "emberarcúvá", szerethetővé, s összekacsintósan kinevethetővé színezni az elfogadhatatlant. Homogén szürkévé tenni a feketét és a fehéret.
Ez a mérnökien-cinikusan számított metódus altatta el az egészséges reflexeket, ez tette elfogadhatóvá a megbocsáthatatlant, igen, akármilyen patetikusan hangzik is, ez roppantotta össze a nemzet gerincét, s mosta el utóhatásként a diktatúrából a demokráciába való átmenetet. Az M3 retrócstornával is ezért van bajom.
Rengeteg érdekes és értékes tartalom van a közmédia archívumaiban, melyek újbóli bemutatása valóban izgalmas lehet. De szűretlenül, értő magyarázatok nélkül nem lenne szabad a nézőkre zúdítani.
Ízig-vérig történészi feladat lenne a pártállami időszakban rögzített műsorok előzetes átbogarászása, azok egyes pontjainak verbális (audiokommentár) vagy legalább feliratozott magyarázata. Ezzel egy különleges, értékhordozó műfajt teremthetne meg a magyar közmédia, s ez segíthetne múltunk feldolgozásában, abban az aprómunkában, amivel a búzát az ocsútól szétválogathatnánk. Az emberi emlékezet sajnálatosan rövid, az újabb generációk számára pedig teljesen érthetetlen az a különös viszonyrendszer, ami a kádárizmus legjavát jelentette. Megtévesztő lehet a gulyáskommunizmus televíziós és fotográfiai dokumentumait magyarázat nélkül a nézők elé adni, legyen szó akár egy vetélkedőről vagy sportműsorról, akár aratási munkálatokat bemutató fotósorozatról. Rudi Völler nekünk bevágott góljai ma is remekek, egy archív budapesti fotó ma is érdekes - de történelmi ismeretek nélkül, pusztán újbóli közléssel szegényes és torz az a kép, amit a retrócsatorna sugall.
Jó lenne csavarintani egyet az elképzelésen, és rászánni időt, energiát (pénzt) az értő interpretációra, hiszen hova vezet az, ha a fiatalkorunk vagy a gyerekkorunk iránti nosztalgia a korabeli (diktatórikus) rendszer iránti nosztalgiába fordul át?
A karácsonyi vendégjárás során két rokoni otthonba lépve is az újonnan elindult retrócsatorna képsorai futottak a televízióban. Régi sportműsorok, táncdalfesztiválok váltották egymást a képernyőn. Bele lehetett volna feledkezni az "archívokba", mégis valami halovány rossz érzés derengett fel bennem. Felfogásom szerint XX. századi történelmünk legkártékonyabb korszaka épp az az időszak volt, mely egyébként a magyar televíziózás hőskorával esett egybe. Az 1956-os forradalom leverése utáni május elsején élőben közvetített, a kommunista rendszer megváltoztathatatlanságát hirdető propaganda-nagygyűlés élő szimbóluma ennek a ténynek: márpedig innentől számítjuk a Magyar Televízió elindulását.
Az állami tévé - szakmai kiválóságai és vitathatatlan érdemei mellett is - a rendszerváltásig (sőt, azt követően, tovább működő káderhálózatán át még sokáig) kiszolgálta a pártérdeket: az aczéli támogatott és tűrt tartalmak óvatos egyensúlyozásával manipulálta az ország közvéleményét. A direktíva világos volt: a legvidámabb barakk (extrém magas öngyilkossági mutatók melletti) "jókedve" csakis addig tarthat, amíg csitíthatók a mélyben pulzáló, diktatúrával kapcsolatos ellenérzések.
Nem változtat ezen az a tény sem, hogy gyerekkorunkban Hakapeszi Makit és a "cimborákat" nagyon megszerettük, hogy jókat röhögtünk Gálvölgyi János Kapcsoltam paródiáin és izgatottan vártuk a Linda új epizódjait. A ragacsos rendszer, a "kádári kiegyezés" lényege ugyanis épp ez a janus-jelleg volt: "emberarcúvá", szerethetővé, s összekacsintósan kinevethetővé színezni az elfogadhatatlant. Homogén szürkévé tenni a feketét és a fehéret.
Ez a mérnökien-cinikusan számított metódus altatta el az egészséges reflexeket, ez tette elfogadhatóvá a megbocsáthatatlant, igen, akármilyen patetikusan hangzik is, ez roppantotta össze a nemzet gerincét, s mosta el utóhatásként a diktatúrából a demokráciába való átmenetet. Az M3 retrócstornával is ezért van bajom.
Rengeteg érdekes és értékes tartalom van a közmédia archívumaiban, melyek újbóli bemutatása valóban izgalmas lehet. De szűretlenül, értő magyarázatok nélkül nem lenne szabad a nézőkre zúdítani.
Ízig-vérig történészi feladat lenne a pártállami időszakban rögzített műsorok előzetes átbogarászása, azok egyes pontjainak verbális (audiokommentár) vagy legalább feliratozott magyarázata. Ezzel egy különleges, értékhordozó műfajt teremthetne meg a magyar közmédia, s ez segíthetne múltunk feldolgozásában, abban az aprómunkában, amivel a búzát az ocsútól szétválogathatnánk. Az emberi emlékezet sajnálatosan rövid, az újabb generációk számára pedig teljesen érthetetlen az a különös viszonyrendszer, ami a kádárizmus legjavát jelentette. Megtévesztő lehet a gulyáskommunizmus televíziós és fotográfiai dokumentumait magyarázat nélkül a nézők elé adni, legyen szó akár egy vetélkedőről vagy sportműsorról, akár aratási munkálatokat bemutató fotósorozatról. Rudi Völler nekünk bevágott góljai ma is remekek, egy archív budapesti fotó ma is érdekes - de történelmi ismeretek nélkül, pusztán újbóli közléssel szegényes és torz az a kép, amit a retrócsatorna sugall.
Jó lenne csavarintani egyet az elképzelésen, és rászánni időt, energiát (pénzt) az értő interpretációra, hiszen hova vezet az, ha a fiatalkorunk vagy a gyerekkorunk iránti nosztalgia a korabeli (diktatórikus) rendszer iránti nosztalgiába fordul át?
2 megjegyzés:
Nagyon igazad van. Nem tetszik ez az ismétlés! Elandalitja az embereket a nosztalgiázas, a bajokrol megfeledkezve.bravo Lotte!
Szerintem nem lehet mindenhez magyarázatot fűzni és nem is kell. Ez a csatorna eleve arról szól, hogy emlékszünk jó műsorokra, megnézzük mai szemmel, hogyan hat, ma is tetszik-e az, ami akkor, mi az, ami megmaradt?
Az a fajta káros nosztalgiázás, amire gondolsz olyan, mint a zsidók és az egyiptomi húsosfazék esete: amíg lesz olyan, aki akkor élt, addig lesz, aki visszasírja, függetlenül mindenféle észérvtől, magyarázattól és kimutatástól. Persze, nekem sem ízlik semmi úgy, mint annak idején a Traubisoda, meg a négercsók, de ettől még nem siránkozok az úttörő nyakkendő után. Szerintem ez a csatorna azért jó, mert kordokumentum is, egy kicsit visszavisz a múltba.
Réka
Megjegyzés küldése