KitűNő - Az elfeledett Napkirálynő

Szerző: Lotte   

A Napkirálynő

Néhány napja egy baráti beszélgetés alkalmával hallottam róla: Napkirálynő, "Sun Queen". Micsoda nagyszerű név!
Ekként volt közismert néhány évtizede szerte az Egyesült Államokban Telekes Mária, akinek neve - szégyellem bár, de -  számomra tökéletesen ismeretlenül csengett.
Egy méltatlanul elfeledett, kiváló magyar tudósnőről van szó, akinek tudományos munkássága és szabadalmai a mai napig hatást gyakorolnak a világ energiatermelésére.
1934-ben a The New York Times összeállításban, mely a korabeli Amerika tizenegy legsikeresebb hölgyéről szólt, egyetlen tudósnő szerepelt, aki nem más volt, mint a magyar származású Telekes Mária.
2012-ben posztumusz választották be Steve Jobsszal és Gábor Dénes fizikussal egy időben a Feltalálók Nemzeti Dicsőségcsarnokába (National Inventors Hall of Fame), melyet egy amerikai nonprofit szervezet, az Invent Now gondoz, s az emberiség javát szolgáló újítások elismerését, bemutatását és bátorítását szolgálja.
A világ számon tartja, mi magyarok alig tudunk róla valamit. Nyomoztam utána a világhálón, de még egy Wikipédia oldala sincsen! Egyetlen komolyabb írást találtam róla a Természet Világa 2009-es számában, Rédey Soma tollából. Ebből szemezgetek, hogy megtudhassuk, ki is volt ez a kedves mosolyú tudósnő.
1900. december 12-én született Budapesten, Telekes Aladár bankigazgató nyolc gyermeke közül a legidősebbként. Elemi iskolába az Angolkisasszonyokhoz, majd a Sophianum katolikus leánygimnáziumba járt, s 1920-ban kezdhette meg tanulmányait a budapesti tudományegyetemen, ahová 1895 óta iratkozhattak be nők is.  
Matematika-fizika szakon szerzett diplomát, majd Ribáry István fizikus professzor mellett dolgozott asszisztensként és szerezett doktori fokozatot fizikai-kémia területen 1924-ben. Még ebben az évben látogatott el hozzá nagybátyja, a Clevelandban élő konzul, Ludwig Ernő. Ettől a találkozástól kezdve élete jelentősen megváltozott: nagybátyja hívásának eleget téve Amerikába költözött.
Egy évvel később a clevelandi Biofizikai Intézet kutatólaborjában kezdte meg munkásságát, ahol az agysejtek sugárzását kutatták. Komoly eredményeket ért el: például egy általa készített elektromos fényképezőgéppel meg tudták mérni az agysejtek infravörös sugarait. (Ne kérdezzétek, ez mire jó, de elképesztő teljesítménynek tűnik.)
1939-ben Bostonba költözött, ahol a Massachusetts Institute of Technology tanáraként és kutatójaként folytatta pályafutását. Innentől kezdve munkássága leginkább a napenergia felhasználása köré összpontosult. A modern kori napenergia-hasznosítást célzó kutatások és kísérletezések már az ipari forradalomtól kezdve felélénkültek Európában és Amerikában, s a XX. század derekára egyre inkább fontossá vált ezek hatékonyságának fokozása, az erre irányuló kutatások finanszírozására pedig egyre komolyabb összegeket fordított az állami és az üzleti szféra is, különösképp az Egyesült Államokban.

Az első napház

Egy ilyen, magántőkéből finanszírozott csoport tagja, majd 1940-től vezetője lett Telekes Mária, akinek fő feladata a napenergia-átalakítás lehetőségeinek kutatása volt. Legnagyobb problémáját a hőtárolás kérdése jelentette, erre talált megoldást a magyar tudósnő a kémiai hőtárolás segítségével, méghozzá a glaubersó használatával. Ő tervezte az amerikai sajtó nagy érdeklődése mellett a világ első napházának fűtésrendszerét  is a Boston melletti Doverben. Ez volt az első kizárólag napenergia hasznosításával fűtött kísérleti lakóház. A házba a Telekes Máriával rokonságban álló magyar család, a Némethy família költözött. (1948 nagy telét ugyan nem bírta a kevés napsütés mellett a ház, de megépítése óriási jelentőségű volt. Csak épp kiegészítő fűtést kellett hozzá tervezni.)
Telkes Mária a napenergia hasznosítására vonatkozóan számos szabadalmat jelentett be. Egyik legsikeresebb találmánya a második világháború amerikai pilótái számára kifejlesztett napenergiával működő tengervíz-sótalanító berendezése volt. Komoly problémát jelentett, hogy a háborúban a szerencsétlenül járt, tengerre lezuhanó repülőgépek pilótáinak, ha sikerült is túlélniük a szerencsétlenséget, az ivóvízhiánnyal is meg kellett küzdeniük. Telekes szabadalmaztatott egy saját maga által tesztelt felfújható, napenergiával működő berendezést, amely naponta körülbelül 1 liter víz lepárlására volt alkalmas. A műanyag, átlátszó focilabdára emlékeztető eszköz belsejében volt elhelyezve egy fekete filcpárna, melyet a sós vízbe kellett mártani, és a hő hatására a gömb belső felületén csapódott le az édesvíz. A szabadalmat sorozatgyártás követte és a háborúban minden pilóta felszerelésében elhelyeztek egy ilyen berendezést.
Tervezett ezenkívül egy napenergiával működő hússütőt is (hiába, praktikus háziasszony volt!), amely Indiában vált elterjedtté, ahol a magas napsütéses órák száma garantálta a háziasszonyoknak, hogy az ételeik kellőképpen átsüljenek a berendezés segítségével. A találmány nagy sikerét itt is az egyszerű elven alapuló működése és könnyű hétköznapi használata, valamint a készülék alacsony fogyasztói ára jelentette.
Telekes munkásságát és sikerességét jelzi több mint száz tudományos publikációja, húsz szabadalma és az általa elnyert tizenkét nemzetközi kitüntetés (köztük az Amerikai Tudományos és Kutatás-fejlesztési Hivatal díja). Egyetemi oktatóként, majd később nagyvállalatok tanácsadójaként dolgozott, részt vett több állami megbízású tengerészeti és űrkutatási programban is. Kutatási eredményeinek jelentősége – a napenergia hasznosításának továbbfejlesztése – az 1970-es évek olajválsága óta tovább fokozódott, ezért további napházak építésén dolgoztak a korábbi tervek és eredmények felhasználásával.
Telkes Mária megőrizte magyarságát, élete végén hazahívta az a bizonyos édes "rög".  
Kilencvenöt évesen tért haza, s még abban az évben (1995) hunyt el Budapesten.