2012. augusztus 1., szerda

Szöveges gyomorrontás

Szerző: FiloSzofi

forrás
Ha valakiről előre tudható lenne, hogy majdan kiváló ifjúsági- vagy kalandregényíró válik belőle, és kísérletezhetnék embereken, akkor megtiltanám neki, hogy filemeket nézzen. Kontrollcsoportnak pedig ott lenne az összes többi író.

Ez is csak olyan próbálkozás volna persze mint a biogazdálkodás, hiszen tudvalevő, hogy kultúrtertületen már képtelenség a teljes vegyszermentesség, föld, víz,levegő, minden hordozza a modern élet nyomait, teljes izoláció megvalósíthatatlan, vagy ha mégis, hát nehezen tekinthető természetesnek.

Ugyanígy valamennyiünk belső képalkotó képessége filmszennyezett, nincs mit tenni. Ki ne tudná akár saját maga előadni, hogyan kell golyóval a mellkasunkban leszámolni a főgonosszal, és valami esszenciálisat hörögni a szemébe, avagy műszerfal előtt ülve a titkos kód megfejtésén töprengeni miközben 50 mp múlva robban az egész kóceráj, ha nem járunk sikerrel, és így tovább. Ebben a tekintetben majdnem tökmindegy, milyen filmműveltség áll mögöttünk, a klisék a levegőben, a vérünkben vannak.



Akkor ért az első sokk, mikor Dragomán György Fehér királyát olvastam, ami még csak nem is a ponyva, avagy szórakoztató kategóriában indult, hanem "komoly kortárs irodalom". Tényleg nem lehetett letenni, de a végén legszívesebben a falhoz vágtam volna. Tele van hamis filmkacajjal, mélyen a kamerába nézéssel, a zárókép valódi filmes totál, már hallod a zenét, és várod, hogy az utolsó lapon végigfut a stáblista.

Lackfi János ajánlására került kezembe a Cin Cin Lovag legendája ( Kate DiCamillo) meseregény, a következő hidegzuhany. Az a felismerés, hogy né' már létezik gyerekponyva is! Nincs benne egyetlen őszinte kép, jelenet vagy karakter, valamiféle átlagát adja a hasonló műfajú forgatókönyveknek úgy, hogy a rendezői utasítások is világosan olvashatók. Nem egyik vagy másik film jut róla az eszedbe, hanem egy sosem látott ideáltípus. Ezzel párhuzamosan ér a döbbenet, hogy az ember tudja, hogyan kell kivégzésre menni, és még utoljára visszatekinteni, hogyan kell ajtó előtt tétovázni, és egy veszélyes terepen átszaladni. Gyötrő, csapdába zárt érzés: vajon a való életben lennének saját gesztusaim?

A nyarálsra elhoztam a Harry Potter második részé, Búval pedig a negyedik Ruminit olvassuk, a Rumini Datolyapartont. Mire mindkettőt kivégeztem, elért a tengeribetegség a sztorihullámokon való folytonos hánykolódástól. Ráadásul volt egy olyan bizonytalan érzésem, hogy lélekvesztő, amin utazunk, és ha alábbhagy a szél, menthetetlenül elsüllyedünk.
A Harry Potter a filmfertőzés jelenségének egyébként is egy furcsa mutációja, ami az én olvasatomban mégis a faj továbblépését jelenti. Vagyis a film sokkal jobb a könyvnél, és ha engem kérdeztek volna, biztos a film időrendi elsőbbségére tippelek.

(Most azonban az real time keresztezi a virtuálist, ugyanis verbális képességeimet a mellettem ülő kamaszsrác folytonos dünnyögése tépázza. Ezzel párhuzamosan a vizuális fantáziám egyre elevenebb, és egyre nehezebben tartok lépést vele. Pedig épp örültem, hogy fickó mellett sikerült elcsípnem egy gépet, mert talán nem kell állandóan facebookos picsogást hallgatnom. Ja, nem mondtam, hogy egy tornateremben berendezett gépteremben írok?)

Szóval, ki szavaz arra, hogy a Harry Potter a ló túlsó oldala, és a film erősebb világképző mű a könyvnél?
Elfogadom az ellenérvet, hogy mégiscsak a könyv alapján született meg a film, de én azt egy kódsornak olvasom, amit nagyon jól olvasott a stáb. Rowling tehát zseniális kódokat sűrített össze, amelyek azonban nem zseniális irodalmi szövegek.

Mielőtt végképp elsöpör a közösségi netezés hordaléka, még egy mondat erejéig térjünk vissza arra, mi is az elsüllyedt Atlantisz, mik voltak a rég elhagyott partok, a világtermő szárazföld a filmszennyezés előtti korból? Kästner Két Lottija, vagy Mark Twain Tom Sawyere jut először eszembe. Ezek olyan könnyű, de erős szövegek, amelyek akkora világképző erővel rendelkeznek, hogy szinte teret égetnek a valóságba. A felnőtt irodalomból jó példa az Agatha Christie életmű, amely ugyan kitűnően filmesíthető, mégis irodalmi kövekből építkezik.

Mit gondoltok, létezik még filmszennyezés nélküli történetmesélés? Ha tudtok ilyet, feltétlenül írjátok meg!

6 megjegyzés:

anyus írta... [Válasz erre...]

Ez könnyű kérdés.
Egyértelműen az Annapetigergő. Semmilyen kalandos, fordulatos filmes klisé nincs benne.
:D

Bélád írta... [Válasz erre...]

jaja. Én már az első Harryt se tudtam végigolvasni, pedig igencsak kíváncsi voltam, ha még a semmitse-olvasó generációhoz tartozó Öcsém is odavan érte.De nem ment. Elvesztettem az érdeklődésemet, mint egy akciófilm közben, amikor simán bealszom a legizgalmasabb részen. Szerintem drága Bélám, mi ezt sose tudjuk meg, mi ebben a jó. egyrészt mert egy sokkal régebbi, és nem updatelhető fantáziamotor van az agyunkban olvasás közben, másrészt meg hamarabb ért ide a fiilm, mint a könyv, és képtelenség máshogy képzelni a szereplőket, és attól én flra mászok, ha nem én képzelhetem el a főhőst valamiben. (Egyébként angolos ismerősök, akik még időben, a film előtt olvasták, és angolul, esküsznek rá, hogy igenis ez aztán a bicskaszaltó a kortárs ifjúsági irodalomban.)A Két Lottit meg épp most olvastam el újra, ha már Lotti..és nagyon fura, de nem ugyanaz, mint volt! Meg kellett állapítanom, hogy a rajzok visznek csak bele újra meg újra, mondjuk azok meg etalonok a fejemben, az biztos. A szöveg nagyon furcsa, sőt, egészen nem gyerekekhez szóló. Egy része konkrét válásellenes propaganda felnőtteknek.

Szofi írta... [Válasz erre...]

anyus :)
Azért volt egy olyan kritérium is, hogy irodalom legyen!

anyus írta... [Válasz erre...]

Nem is. Annyi volt h "filmszennyezés nélküli történetmesélés". Ne tessék itten önkényesen változtatgatni a szabályokat! Mit nyertem??

Szofi írta... [Válasz erre...]

Basszus, igazad van! Mit szólnál, ha felolvasnék neked egy Bogyó és Babócát? Neked ajánlva feltölthetném a Youtube-ra.

anyus írta... [Válasz erre...]

Az remek lenne. De nem fog megártani a Kistesónak?

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...