Lelki Zöldségek: Elvetélt gondolatok

 Szerző: Fakirma

Két éve a Balaton parton született meg az elhatározás, hogy kell egy tisztességes méretű családi autó, amibe az egész pereputty cókmókostúl befér. Így költözött be életünkbe Zöld Herceg öt kényelmes ülőhelyével és hatalmas rakodó terével. Zöld Herceggel egyik első utam a nődokihoz vezetett, ahol megtudtam, hogy vadiúj kocsinkat  - még ki se fizettük, de - már ki is nőttük. A hír hallatán sokféle érzés öntött el. A boldogság pont nem tartozott közéjük. Konkrétan a terhesség első hónapjait végigbőgtem. Sirattam az épp hogy csak visszanyert alakomat, a szeptembertől esedékes állásomat, a háromgyerekes létre berendezett életünket, a fiatalságomat, az Emberrel kettesben tervezett külföldi nyaralásunkat...
S valóban: régi alak sehol, álláslehetőség a múlté, a hajamat festem a sokasodó ősz hajszálak miatt, az autónkba nem férünk be,  de tökmindegy, mert úgy se nagyon megyünk nyaralni. Viszont itt rohangál köztünk mindig vidám Kórházi Farkas, és nem értem a régi időket, amikor nem vettük észre, hogy az ötszemélyes étkezőasztalunk sarkán még pont van egy kisszéknyi hely.

Életem legnagyobb találkozása (férjek nem számítanak) tíz évvel ezelőtt történt. Szerelem volt első látásra egy hozzám hasonló két gyerekes anyukával. Életem legvidámabb időszakát köszönhetem neki. Néhány év móka-kacagás után én szültem még két gyereket. Ő elvetetett ugyanennyit. Ő boldog, sikeres, karcsú derekú, jómódú nagyvilági nő lett, én pedig megfakult sokgyerekes anyuka. Ő haragszik rám, mert elvesztem a nagycsaládos lét hétköznapjaiban, én irigylem őt ragyogó, kalandos életéért. Jobban fáj egy szerelmi drámánál. Lehet a szeretetet hibernálni?  Ő egyébként elmesélte, hogy meg nem született gyerekeivel beszélgetett az abortusz előtt, elmondta nekik, miért nem szüli meg őket, a beavatkozás után pedig elbúcsúzott tőlük.

Kórházi Farkas négy hetesen tüdőgyulladást kapott, s mi pillanatok alatt a gyerekkórház újszülött osztályán találtuk magunkat. A sarokban feküdt egy kisbaba, aki szintén negyedik gyerekként érkezett a világra. Nagy fekete hajával úgy nézett ki, mint bármelyik más újszülött. Anyukája elmesélte, hogy a kicsinek olyan súlyos fejlődési rendellenességei vannak, amelyek tulajdonképpen összeegyeztethetetlenek az élettel. Nagyjából a várandóság felénél derült ki , hogy a kislánynak nem fejlődik az agya. A tágabb környezet értetlenül és ellenségesen fogadta a családi döntést: nem értette senki, hogy az édesanya miért hordja ki beteg gyerekét az abortusz helyett. S valóban, amikor az édesanya kilépett a kórteremből, a többi anya rosszallóan súgott össze a háta mögött, felelőtlenséggel, meggondolatlansággal, ostobasággal vádolva őt. Szomorúan gondolok a szelíd tekintetű anyukára, aki csendben, alázattal, humorérzékét megőrizve fogadta  az élettől kapott kegyetlen ajándékot. Ő úgy érezte, nem lehet élet és halál ura, ezt a feladatot ráhagyta az Illetékesre.

Van ám nekem sikersztorim is, ne búslakodjatok! Néhány évvel ezelőtt nagyon lobbiztam egy kisbaba életéért, mert az anyukája igencsak megzakkant a hírtől, hogy anya lesz. Persze nem az én szavam volt a döntő, de a baba végül megszületett épen, egészségesen. Ha meglátom szőke kis buksiját a gyerekcsapatban, mindig elönti a szívemet a melegség, és a lelkem mélyén a sajátomnak érzem ezt a mára már két évessé cseperedett legénykét.

Úgy érzem, a világ legnagyobb disznósága velünk anyákkal szemben, hogy lehetőséget kaptunk dönteni élet és halál között. Ép ésszel szerintetek ez elviselhető?