Szerző: Fakirma
Régmúlt farsangok idején ámulva néztem gondterhelt anyámat, ahogy sóhajtozva görnyed a félig kész sárkány jelmez, vagy a hatalmas papírkalap felé. Gyerekfejjel az jutott eszembe, milyen szar lehet anyának lenni, ha ilyen csacskaságokra kell az időt fecsérelni. És persze mindig megnyertük a jelmezversenyt, mi boldogok és büszkék voltunk, anyám arcán azonban csak a megkönnyebbülést láttam, végre vége a farsangi hajcihőnek. Emlékszem, egyszer kenguru jelmezt készített nekem, s a pocakomon a gyerekülőkébe a húgom volt bébikenguruként beszerelve. Egykori osztálytársaim még most is emlegetik, milyen cukin ugrabugráltam.
 |
| Farsangi mozaik a középkori vásárból |
Mostanság farsangok tájékán már nem ugrabugrálok olyan cuki módon. Jóanyám lefőzött jelmezkészítésben (is), a kézügyesség nem öröklődött, csak a mártír szellem. Otthon arra tanítottak, hogy halál ciki a jelmezkölcsönzőből beszerezni a Chaplin jelmezt, ahhoz viszont senki nem adott tehetséget, hogy magam készítsem a keménykalapot. Életem fő műve a kannibál szerkó volt: Szendvicsgyereket bemázoltam tetőtől-talpig barna arcfestékkel, összevarrtam néhány kukorica levelet fűszoknyának és teletömtem egy lábast Királykisasszony babáinak végtagjaival. Azóta hiába várom az ihletet, így jobb híján a túlélésre játszom.
