Szerző: Fakirma
Szeretnék végre valami értelmes, felnőtt, gondolkodó ember számára kitalált pihenési lehetőségről beszámolni, a gigaálom megvalósulása sajnos még várat magára: hiába lettem dolgozó nő, a világ nem tárult ki előttem, a manóúszás-síiskola-vívóverseny reménytelen bermudájában vesztegelve megint csak egy idegörlő gyermekprogramot tudok ajánlani a figyelmetekbe. Még az őszi szünetben rugdosott el minket az Állatkertbe egy nálam mentálisan sokkal jobb állapotban lévő anyuka. Mivel sem az állatokat, sem az embereket nem kedvelem különösebben, könnyedén léptem túl a kalandon. Most marcangol a bűntudat, kicsit igazságtalan voltam, a Varázshegy megérdemel néhány gondolatot, különösen ebben a zord időben, amikor a francnak van kedve a szabadban legeltetni a kölyköket, és minden meleg, fedett gyermekbefogadó létesítmény élvezeti értéke az egekig szárnyal.
Az Állatkertben ugyan szubjektíven szarul érzem magam, de objektív perspektívából csodálom a helyet: az általános rohadás itt kevésbé érhető tetten, mint az élet egyéb területein. Én például még nem láttam unott pofájú állatgondozót, örülnék, ha a háziorvosom csak fele akkora lelkesedéssel viseltetne irántam, mint ahogy ők pesztrálják a büdös dögöket.
A Varázshegyben ugyan nem hemzsegnek az állatetetők, de szerencsére a fontoskodó teremőr nénik is hiányoznak. Nem állítom, hogy hat gyerekkel és egy nálam mentálisan jobb karban lévő anyukával fergetegparti eltölteni itt egy délelőttöt, de simán kibírható.
Az Állatkert új csodája tavasszal nyitotta meg kapuit a Szikla belsejében. A jegesmacik gondolom maradtak kívül (belül csak egy kitömöttel találkoztam), viszont kárpótlásként kaptak néhány műanyag dinót játszópajtásnak:
