Talán emlékeztek, nemrég írtam egy lelkendezős
bejegyzést a pécsi felújított Zsolnay Gyártelepről. Azt is elhatároztam, hogy
Embert addig nyaggatom, amíg el nem visz engem Pécsre házassági évfordulót
ünnepelni. Akkor még nem sejtettem, hogy álmom minden nyaggatás nélkül valóra
válik (no, nem az édes kettesben ünneplős része, hanem a pécsi kiruccanás).
Kedden, ahogy a baleseti sebészeten üldögéltünk egy
törés-gyanús mutatóujjal, Szendvicsgyerek benyögte, hogy pénteken Pécsen lesz
vívóversenye, ami az ő részvétele nélkül talán megrendezésre sem kerül. A
röntgen-leletre várakozva tulajdonképpen vágyakozva gondoltam arra, mennyivel
egyszerűbb és olcsóbb lenne az élet egy alaposan eltört mutatóujjal. Az orvos
azonban vigyorogva közölte, hogy csak egy kis rándulásról van szó, s ha
pihenteti a kis élsportolónk, a pénteki meccsre már kutya baja sem lesz. A
pihentetés lelkiismeretesen megtörtént, két napig Szendvicske bebugyolált
kézzel és mártír arccal íratta a leckét az osztálytársakkal. S valóban, a
kímélő életmódnak köszönhetően péntek reggel a család kocsiba vághatta
magát, és elindulhattunk a pécsi kirándulásra (pontosabban Bendőt itthon
hagytuk az osztálytársakkal társasjátékozni, ő nem fért be az autóba).
Gondoltuk, ha már Pécsen vagyunk, nem szaladunk haza a
verseny után, hanem eltöltünk egy családi hétvégét a városban. Így hát
nekivágtunk a városnak Hoppla nyuszi
pécsi útikalauzával felszerelkezve (ez Bartos Erika egyetlen könyve, amit meg
tudok bocsájtani neki).
No, ne valami kulturális turnét képzeljetek el, elsősorban a
játszótereket és fagyizókat céloztuk meg, és természetesen a kedvemért a
kikupálódott Zsolnay Negyedet:
