Szerző: Lotte
Erőteljes művészi élménnyel indult a szülésem utáni szellemi regenerációm - igen, nemcsak a testnek, de a kisbabára fókuszáló léleknek és a belefeledkező szellemnek is időre van szüksége, hogy újra kifelé fordítsa tekintetét.
Azt hiszem, kevés mű talált volna ebben az élethelyzetben annyira telibe, mint a néhány nappal ezelőtt látott Strauss-opera, Az árnyék nélküli asszony.
"Hitvestársak, kik egymás karjában feküdtök,
- zengte az első felvonás végén a városkapu őreinek kórusa a tegnap 150 éve született Richard Strauss monumentális operájának központi üzenetét.
Az árnyék nélküli asszony azon kevés operák egyike, amely nemcsak történetet mesél, hanem már a librettója is egyetemes tanítást hordoz, amely ma is legalább olyan aktuális, mint keletkezése pillanatában. Egy szépséges mesébe ágyazva tesz kinyilatkoztatásokat a házasságról és a gyermekek születéséről, mint az emberi létezés, a földi boldogság kiteljesedésének útjáról. S miután e kérdés így vagy úgy, de mindenkit érint, szíven üt szingliket és szülni, nemzeni nem akarókat, felkavar jó és rossz házasságban élőket, boldog vagy boldogtalan gyermekeseket egyaránt.
Ha ma keletkezett volna, azt hiszem, kinevetnék, csúfolódás tárgya lenne a darab, de mert a két mester, a zeneszerző Strauss és a szövegíró Hofmannstahl zsenije kiállta már az idő próbáját, 2014-ben sem érheti a maradiság vagy annak a vádja, hogy a magyar kormányzat családpolitikai propagandagépezete ontotta ki magából ezt a zenefolyamot.
Az árnyék nélküli, szellemvilágból való szerelmes asszony a halandóságot, s vele a véges földi lét értelmét, a gyermekáldás lehetőségét keresve egy kelmefestő boldogtalan feleségétől akarja megvenni árnyékát, "a sarkába akadt sötét kis semmit". Cserébe kincset, szeretőket, örök fiatalságot és szépséget ígér. Nagy a kísértés, ahogy ma is: kinek kellenek a hűség láncai, a szoptatástól ereszkedő mellek, a háztartás, gyereknevelés nyűge, mikor lehetne másképp is: megőrizve a fiatalságot, utazgatva, élvezve az élet megannyi hívogató örömét? A kelmefestő mit sem sejtve felesége megkísértéséről rajongva szereti asszonyát, s leghőbb férfi-vágya, hogy születendő gyermekeit táplálhassa, családjáért éljen, dolgozzon.
Ez a dilemma, ahogy a más sorsok tönkretételén keresztül való boldogulás lehetségességének kérdése is örök emberi, amelyet Strauss nagyszerű muzsikája és Szikora János rendezése emel himnikus magasságba. A darab hepienddel zárul: a hűség, a jóság, a szerelem és az őszinte bűnbánat elnyeri méltó jutalmát. A szellemvilágból való asszony termékenységet és a halandósággal járó árnyékot kap, a kelmefestő és felesége pedig boldog házasságot, s vele gyermekáldást talál. A korábbi felvonásban felsíró meg nem született gyermekek pedig végre földi létre ébredhetnek a két szerelmespár öleléséből. Ebben a körforgásban áll az árnyékvilág törékeny boldogsága.
A feszültség feloldódik, de a végső kérdés minden tapsoló nézőhöz odaszegezve marad: vajon képesek vagyunk-e "a szakadék fölé kifeszített hídként" szeretni egymást, utat engedve a jövő generációinak?
Azt hiszem, kevés mű talált volna ebben az élethelyzetben annyira telibe, mint a néhány nappal ezelőtt látott Strauss-opera, Az árnyék nélküli asszony.
"Hitvestársak, kik egymás karjában feküdtök,
ti vagytok a szakadék fölött kifeszített híd,
amelyen át a halottak ismét az életbe lépnek!
Áldott a ti szerelmetek műve!
- zengte az első felvonás végén a városkapu őreinek kórusa a tegnap 150 éve született Richard Strauss monumentális operájának központi üzenetét.
Az árnyék nélküli asszony azon kevés operák egyike, amely nemcsak történetet mesél, hanem már a librettója is egyetemes tanítást hordoz, amely ma is legalább olyan aktuális, mint keletkezése pillanatában. Egy szépséges mesébe ágyazva tesz kinyilatkoztatásokat a házasságról és a gyermekek születéséről, mint az emberi létezés, a földi boldogság kiteljesedésének útjáról. S miután e kérdés így vagy úgy, de mindenkit érint, szíven üt szingliket és szülni, nemzeni nem akarókat, felkavar jó és rossz házasságban élőket, boldog vagy boldogtalan gyermekeseket egyaránt.
Ha ma keletkezett volna, azt hiszem, kinevetnék, csúfolódás tárgya lenne a darab, de mert a két mester, a zeneszerző Strauss és a szövegíró Hofmannstahl zsenije kiállta már az idő próbáját, 2014-ben sem érheti a maradiság vagy annak a vádja, hogy a magyar kormányzat családpolitikai propagandagépezete ontotta ki magából ezt a zenefolyamot.
Az árnyék nélküli, szellemvilágból való szerelmes asszony a halandóságot, s vele a véges földi lét értelmét, a gyermekáldás lehetőségét keresve egy kelmefestő boldogtalan feleségétől akarja megvenni árnyékát, "a sarkába akadt sötét kis semmit". Cserébe kincset, szeretőket, örök fiatalságot és szépséget ígér. Nagy a kísértés, ahogy ma is: kinek kellenek a hűség láncai, a szoptatástól ereszkedő mellek, a háztartás, gyereknevelés nyűge, mikor lehetne másképp is: megőrizve a fiatalságot, utazgatva, élvezve az élet megannyi hívogató örömét? A kelmefestő mit sem sejtve felesége megkísértéséről rajongva szereti asszonyát, s leghőbb férfi-vágya, hogy születendő gyermekeit táplálhassa, családjáért éljen, dolgozzon.
Ez a dilemma, ahogy a más sorsok tönkretételén keresztül való boldogulás lehetségességének kérdése is örök emberi, amelyet Strauss nagyszerű muzsikája és Szikora János rendezése emel himnikus magasságba. A darab hepienddel zárul: a hűség, a jóság, a szerelem és az őszinte bűnbánat elnyeri méltó jutalmát. A szellemvilágból való asszony termékenységet és a halandósággal járó árnyékot kap, a kelmefestő és felesége pedig boldog házasságot, s vele gyermekáldást talál. A korábbi felvonásban felsíró meg nem született gyermekek pedig végre földi létre ébredhetnek a két szerelmespár öleléséből. Ebben a körforgásban áll az árnyékvilág törékeny boldogsága.
A feszültség feloldódik, de a végső kérdés minden tapsoló nézőhöz odaszegezve marad: vajon képesek vagyunk-e "a szakadék fölé kifeszített hídként" szeretni egymást, utat engedve a jövő generációinak?
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése