Túl
az első baciháborún, ép és egészséges lánykáimat elégedetten
szállítottam haza az óvodából. Mint minden rendes, odafigyelő, némileg
felszínes anya, mérsékelt érdeklődéssel nyögtem hátam mögé a kérdést,
No, kislányok, milyen volt ma az oviban?
A válasz nem hagyott kétségeket maga után:
Jó volt.
Rossz volt.
Az első mondat a frissen beszoktatott Ojótól jött, a második, tapasztalt, vén rókánktól, Királykisasszonytól. Pedig már azzal áltattam magam, hogy az utolsó verejték cseppett is letörölhetem a
homlokomról, 16 év után az összes kölyköm társadalmilag emészthető
lénnyé vált. Az önbecsapás nem ismer határokat, most azonban mazochista késztetéseimnek engedelmeskedve felszólítottam a lányokat,
No, meséljetek!
Ojó agyához el se jutottak az érdeklődő szavak, bárgyú boldogságban dúdolgatott,
Paula egy boci...
Királykisasszony készségesen válaszolt,
Ojó sírt, hogy a mamához akar menni, én meg nem tudtam rendesen játszani a barátaimmal, mert őt kellett vigasztalnom.
Nesze nekünk családias ovi, egy csoporttal működő vegyes banda!
