Kedves búcsú Londontól

Szerző: FiloSzofi

James Collins

Sokat beszélgettünk az olimpiáról, a blogon is, itthon is, lezárásként tehát készítettem egy kis összeállítást mások gondolataiból és munkáiból, amelyek valahogy rezonálnak az itt folyó diskurzusra.

Szerencsére volt részem közös szurkolásban élőben is, Kapolcson egy pajtát rendeztek be erre a célra; de az is jó, amikor a neten látod, ahogy ugyanaz az élmény visszhangzik másoktól ezerféleképp. Ez is egyfajta közösségi élmény.

Következzék tehát egy kis szemle, teljesen szubejktív alapon:

Emlékeztek még Kósz Zoltánra az eggyel korábbi nagy vízilabda válogatottból? Panyizsuzsinál olvashattok interjút az exkapussal, egyszersmind megnézhetitek rajta a panyizsuzsi olimpIKON kollekció férfi darabját. Az interjúban arról is szó van, hol a helye az olimpiai bajnoki címnek egy ember életében:

"- Mi a véleményed a mostani a 2012-es londoni olimpiáról és a vízilabdásokról?

Még mindig mi vagyunk a világ legjobb csapata, ez nem kérdés. Kérdés az, hogy ez kiderül-e. Nagyon sok gólt lőttünk, de a kapott gól is sok!  Mikor az olimpiai csapat tagja voltam egy csapattársam azt mondta az egyik meccs előtt, történjen bármi, ez csak egy mérföldkő az életünkben és tovább kell lépni. Ne az legyen a sírunkra írva, hogy olimpiai bajnok, hiszen az olimpiai bajnoki cím csak egy dolog az életben."

London 2012 "Inspire a Generation". Sportnemzet vagyunk?

Szerző: FiloSzofi  

Hallgatva olimpikonjaink nyilatkozatait, bevillant egy érzés, milyen lenne ott állni a dobogó tetején. Amikor a mámor átcsap hálába, kinek is lennék hálás? Lenne az a sok ember, aki tényleges, személyes segítséget nyújt, de egészen képtelenség lenne egy ilyen siker a magamba szívott eredeti sporteszmény nélkül. És ha azt mondanám akkor, "Köszönöm, Magyarország!", akkor elsősorban erre gondolnék, és nem az adófizetők pénzére. Mert az ember nem csinálná végig, ha nem lenne kinek, azt hiszem. Egyéni teljesítmény, személyes sors és individuális akarat alakítja a sportoló pályáját, de a közösségben élő eszmény nélkül nem válik egyéni céllá sem,  hogy az ember mondjuk a világ leggyorsabb úszói közé tartozzon.

(A félreértések elkerülése végett leszögezem, ez egy gondolatkísérlet, mert sosem közelítettem praktikusan ahhoz a lehetőséghez, hogy élsportoló váljék belőlem. Habár többféle sportot űztem, jellemzően a legtovább azt, ami alkatilag a legkevésbé felel meg nekem, ahol leginkább sikertelenségre voltam ítélve, nevezetesen a tájfutást. A vívás viszont nem is ment rosszul, de mikor ott is állandóan megfuttattak, elegem lett, gyorsan batikoltam néhány pólót és művésztanoncnak álltam.)