Szerző: Fakirma
Lányos anyaként a klasszikus tündérmesék közül vitathatatlan kedvencem Csipkerózsika története. No, nem a sztori miatt, a boldog végkifejlet ellenére hülyére szorongom magam a gondolattól, milyen lehetett a királyi családnak 16 évet lehúzni a fejük felett lebegő tragédia árnyékában. A mázlista királyfit pedig már gyerekként is megvetettem: míg a többi herceg hősiesen felnyársalta magát a rózsabokrokon, ő a tökét vakarta, majd besétálva a tutiba éppen jókor érkezett, jó helyre.
Csipkerózsika meséje azért kedves a szívemnek, mert nem szerepel benne Gonosz Mostoha. A csúnyácska, dagi, de szerethető királyi pár együtt szívja végig a borzalmakat: először a gyermektelenség átkát, majd az ajándékba kapott boldogságukra telepedő idegölő várakozást.
Manapság kihalófélben lézengenek a királyi párok, az egyre divatosabbá váló gonosz mostohák pedig magabiztosan nyúlják le a békés családi zűrzavarok terepét.
Nálunk is akad egy saját darab. Ha nem is olyan szép, és nem is olyan gonosz, mint Hófehérke szülőpótléka, de határozottan gonosz. És határozottan mostoha. A mi jól fejlett házi példányunk kifejezetten klassz arc, többet tesz családunkért, mint amennyi egy hús-vér édesapától elvárható lenne: főz, nyaraltat, befizet, kifizet, leckét kérdez, ügyeletre hurcol, szülői értekezletre jár. Hiába minden igyekezet, ettől sem válik pozitív főhőssé, gonoszsága eleve abszurd helyzetéből fakad.
