Figyelem, nem török írói babérokra, ez csak játék!
A feladványban a riportalany nevét - Dolly - megtartottam, a többi álnév, de létező szereplőt takar.
A bevezető monológ teljesen a saját agyszüleményem, próbáltam belehelyezni a kérdező figuráját a történetbe. Az ezt követő beszélgetés már követi a regény tényeit. Az élethelyzet, az utazás valós (regénybeli), csak persze nélkülem. Hajrá, találgassatok!
Évente néhányszor elüldögélek Dollyéknál. Nem vagyunk közeli barátnék, valójában a férjét mondhatom jó barátomnak, ki tudja mióta. Istivel tulajdonképpen mindenki jó barátságban van. Nem olyan régen vettem észre, hogy Istiről éppen ugyanaz a kép él a fejemben, amilyen tíz,vagy tizenöt évvel ezelőtt volt. Hogy ez a portré mióta szellemképes, azt nem tudom, észrevétlen egészítette ki barátom nem is olyan éles sziluettjét a fejemben Dolly alakja.
Ma már tudom, hogy nem Istit várom, hanem egyszerűen Dollynál vagyok, mikor néha elüldögélek a nappalijukban. Nem tudom, boldog-e ez az asszony, és tulajdonképpen fogalmam sincs, hogy milyen egyáltalán. Arckifejezése és a lassú mozdulatai mindig ideiglenesek, fél lábbal támaszkodik a jelenben. Ha el tudsz képzelni egy embert, aki kiálló köveken lépked át a patakon, akkor érted, mire gondolok. A fél láb már mindig a következő követ keresi, a siker pedig a jó ritmuson múlik.
Ez a ritmus engem mindig kellemesen elringatott: Egyik gyerektől a másikig, a zöldségesszámlától a teáig, miközben ugyanazon a meleg hangon és azzal az itt-és-most figyelemmel válaszolgatott lusta kérdéseimre, mint valamelyik apróságnak. Arra gondoltam, jobb férjet érdemelne ez az asszony, és azonnal elszégyelltem magam: a barátommal szembeni árulásért, és a mérlegelő tekintetemért. Mi jogon sütkérezem egy nő emberségének melegében, miközben távolról szánom őt? Jóvátételül magamnak, elhatároztam, hogy adandó alkalommal megkérem Dollyt, meséljen magáról, árnyalja ő bennem élő képének vonásait.
