Dolgozó anyaságom második napján egy Metro újság várt az íróasztalon. Azonnal megakadt a szemem egy cikken, aminek már a második sorából kiderült, hogy az élet igazi nyertesei a munkába álló anyák (a kutatás az ohiói Akron Egyetem és a Pensilvániai Állami Egyetem hírnevét öregbíti). Először isteni jelre gyanakodtam, hat hét meló után azonban kétségem sincs afelől, hogy az amerikai szakember gárda olyan szívtelen férjek önigazoló gyülekezete lehet, akik otthon tespedő sokgyerekes feleségüket munkába zavarták. A lelkiismeretfurdalástól gyötört kutatók állítása szerint azok a nők, akik szülés után hamar visszatérnek teljes munkaidős állásukba, negyven éves korukra jobb mentális és fizikai állapotban vannak, kevesebb a depressziós gondolatuk és több az energiájuk, mint az otthon punnyadó társaké. A magyar vizsgálatok szerint ez még nem minden (Jól-lét Alapítvány): a gyerekes nők nem csak lubickolnak a munka-gyereknevelés együttes élvezetében, hanem jobb munkaerők is, mint szülés előtt voltak. A legnagyobb királyság azonban részmunkaidőben dolgozó anyának lenni: ez az állatfajta ugyan testileg és lelkileg nem egészségesebb a főállásban güriző társaknál, viszont otthon többet robotol, mellesleg ő a gyereknevelés hőse is (a kutatókba szorult annyi egészséges szégyenérzet, hogy nem adták nevüket ehhez a kijelentéshez, legalábbis a Metro újság nem említi őket). No, ez vagyok én, csak azért mondom, hogy irigykedjetek.
Én, a dolgozó kismamák díszpéldánya szeretettel küldöm a kutatóférjeknek azt a dalt, amivel Embert szoktam frusztrálni, ha úgy ítélem meg, ő még nem érzi magát olyan remekül ebben az idilli állapotban, mint én:
