Bizonyára hallottátok már a hírt, hogy végre valahára november 4-én bezárja kapuit a Vidámpark. Én az elmúlt 12 évben sok keserves órát töltöttem ebben a romhalmazban. Depressziós epizódjaim periodikus megjelenéséért többek között a városligeti szórakoztató központot teszem felelőssé (egy cirkusz-látogatással megfejelve garantált mélyrepülés).
Most végre vége, és a hírek szerint az új még legalább 2-3 évig biztosan nem nyílik meg a Rákóczi hídnál. Erre a kis pihenőre bőven rászolgáltam.
A lelkem mélyén gyerekkoromban is éreztem, hogy a Vidámpark valójában egy baljóslatú hely, s már akkor is hülyére nyomasztott a mindent körbelengő elmúlás szelleme. Évtizedek teltek el azóta, közben az én kritikai érzékem sokat fejlődött, lelki terhelhetőségem csökkent, a Vidámpark pedig mentálhigiénés funkcióját végleg elveszítette: évről évre egyre nehezebben vettem rá magam, hogy gyarapodó családommal eltöltsek néhány órát a régi roncsok és elöregedett bóvlik által telezsúfolt, emberi tartózkodásra alkalmatlan helyen. Az, hogy a gyerekek komolyabb lelki károsodás nélkül vészelik át a Vidámparkban töltött időt, csak újabb bizonyíték számomra, hogy fiatal korban az ember lelkileg strapabíróbb és a környezet károsító hatásaival szemben rendkívül ellenálló.
De hiába az ifjonti lelkesedés, a Vidámpark életére egyre súlyosabb terhek nehezednek.
