Hétfői adássszünet - Perjés Klárával

Szerző: Lotte

A Nemzeti Összetartozás Napján olyan rádióssal beszélgettünk, akinek  nemcsak egy ünnep a sok közül a mai, hanem munkájában is mindennapi valóság a magyarság össszetartozás-tudatának erősítése. 

A Hétfői adásszünetben Perjés Klárát, a Kossuth Rádió meghatározó egyéniségét, kiemelt szerkesztőjét, a Vasárnapi Újság és az Arcvonások című műsorok közkedvelt riporterét kérdeztük.

Az interneten kutakodva alig találtam valamit az életéről. Pedig egy ország ismeri, s tudja felidézni magában mély tónusú, jellegzetes hangját. Én kerestem rosszul, vagy Ön tényleg csak kérdez, s kevéssé válaszol? Jól érzi magát a kérdezett szerepében is?

Talán nem is nagyon kérdeztek. Az is lehet, hogy én húzódtam vissza. Egy rádiósból, aki nem nagyon tévézik, ritkán lesz a hétköznapokon is ismert ember. Ha felismernek, akkor meg nem igazán tudom kezelni a helyzetet. Pedig sokszor megszólítanak, ha beszélgetek valakivel, fölkapják a fejüket és örülnek nekem, kérdezgetnek. Dicsérik a hangom, a stílusom, így, meg úgy, meg amúgy… Igazából jól is esik, csak azt nem tudom, mit válaszoljak, legtöbbször egy ferde mosollyal csak annyit mondok: köszönöm. Megesett, hogy Erdélyben nem engedték kifizetni a szállodai számlámat, mondván, ne sértsem meg őket. Kaptam már disznótorost, egyszer 50 szál piros rózsával jelent meg egy rajongóm a Rádióban, naponta sok elektromos és postai levelet kapok, nem tudok ennyire válaszolni, ezért neveletlennek tartanak sokan.

Máskülönben otthon a családban, meg ismerősök, barátok között beszédes vagyok, szeretek nekik mesélni és mindent megbeszélni. Ha kezemben a mikrofon, az is más, akkor bátorságot kapok. 

Interjú egy kocsikészítő mester műhelyében

Egy helyen Márai Sándort idézi, aki szerint, ha az ember leül a mikrofon elé, „az a leggyönyörűbb benne, hogy egyszerre beszélgethet egyvalakivel és a világmindenséggel”. Ön szerint is igaz ez?

Ha Márai mondta, akkor igaz, de még az ellenkezőjét is elhinném neki, annyira elfogult vagyok iránta. Persze nem hiszem, hogy szó szerint gondolta, s nem a több milliárd fényévnyi távolságban lévő galaxisokról beszélt, hanem a rádiózás csodájáról, arról az intimitásról, ahogy a mikrofonon keresztül beszélgethetek akár egy ismeretlen emberrel is. Megszólíthatom, ő hallgat rám, figyel, lehet, hogy mondandóm egy sor gondolatot indít el benne, de az is lehet, hogy vitatkozik velem, nem lát és mégis együtt vagyunk.
Furcsa érzés, mikor vasárnap kora reggel végigmegyek egy falun – legutóbb a Felvidéken –, s a nyitott ablakoknál azt hallom, hogy engem, bennünket hallgatnak. Szembesülök vele, micsoda felelősség. Ezért izgult Márai Sándor is a mikrofonnál olvasás közben: „Hangom időnként megbicsaklott, elszorult.” Riadtan gondolta: ”aki ezt megszokja, nem ember.” Minden egyes felvétel, valamennyi adás előtt – évtizedek után is – izgulok, sohasem vagyok biztos, hogy sikerül megfognom a hallgatót, s csodálkozom azokon a nagyképű figurákon, akik a bugyuták bátorságával merészen ontják magukból a semmit.