Szerző:FiloSzofi
Nemrég Lotte teregette a szennyest, amikor is elmondtuk, mennyire aggályos, hogy a ruhákkal való szuttyogásra szinte több energia megy el, mint az emberekre, akinek készültek. Ez alatt nem a boltokban kódorgást, hanem az öltözés/öltöztetés, mosás-teregetés-válogatás-vasalás-elpakolás örök körforgását értettük, ami nagyobb létszám esetén, különösen télen, tényleg az elemekkel szembeni örök harccal analóg.
Ha nem is kell szüntelen a rovarokkal és rágcsálókkal harcolni az élettérért (bár az is előfordul), ha nem napi egzisztenciális kérdés az időjárás alkulása, hát a teremtett környezetünk fal fel bennünket, ha nem vigyázunk.
Egy ideje rágódom azon, hogy lehet ennyi ruhánk, miközben mindig egy kicsit szakadtak vagyunk.
Persze, fel lehet tenni a lemezt, hogy régen jobb volt, mikor a ruhák még tisztességes anyagból készültek, tisztességes szabással, és akár évtizedeket is kibírtak. Persze, mosógép sem volt, meg ültek a lányok naphosszat a varrókosár mellett, hagyjuk, ez már történelem.
Nehezen született meg ruha ügyben a saját kis nosztalgiám, mert a 80-90-es években felnőve szerintem nem jutott nekünk jó eresztés a divat terén. Különösen itt, Kelet-Európában hihetetlenül csúnyák voltunk. De nézzünk csak meg egy epizód Rém rendes családot, és a világ másik fele sem tűnik túl vonzónak esztétikai szempontból.
DE: Múltkor feltűnt, hogy mikor a Férj A Szép Barna Pulóverét kereste, simán összekevertem a Lepukkant Barna Pulóverrel. Pedig ilyesmi régen nem fordulhatott volna elő.
Egy számomra kedves ember, de minden gyakran látott ismerős ruhatárát kívülről fújtam. Alig volt ruhánk, de abból szükségszerűen akadt, ami kedves, kedvenc lett, olyan ami kifejezett egy korszakot, minket egy korszakban. Most mintha papírruháink lennének. Ha már idomul, akkor már foszlik is, és egyszerűen lepukkantak vagyunk. Az újban meg szagtalanok.
A "van stílusa" kifejezés akkoriban nem azt jelentette, hogy trendérzékeny az illető, hanem hogy vannak őhozzá tartozó ikonikus darabok, amelyek második bőrévé váltak, és kiemelték a személyisége vonzó oldalát. Egy-egy ilyen -jobbára ócska- pólót, szoknyát vagy pulcsit kölcsönkérni olyan volt, mint beöltözni valaki másnak. Hiába jártunk mind konfekcióban, úgy rémlik hogy az egyéniség nyugalmasabban foglalt helyet egy ember környezetében. Volt uszályunk. Úgy értem, hogy ha az ember egy barátja leült valahova, akkor azon a négyzetméteren a levegő a belőle felszálló finom porral volt tele. De az is lehet, hogy ez csak a fiatalság. Vagy csak sokat beszélgettünk.
No és fúrtátok-e homlokotokat vastagon kötött fiú-pulóverekbe? Utcai padon vagy kocsmaasztalnál? És mekkora győzelem egy-egy ilyen ormótlan darabba bújni egy meghitt reggelen. A jó, kedves, erős férfi szaga nekem még mindig egy ilyen valaha volt gyapjúpulcsiban lakik.
Nemrég Lotte teregette a szennyest, amikor is elmondtuk, mennyire aggályos, hogy a ruhákkal való szuttyogásra szinte több energia megy el, mint az emberekre, akinek készültek. Ez alatt nem a boltokban kódorgást, hanem az öltözés/öltöztetés, mosás-teregetés-válogatás-vasalás-elpakolás örök körforgását értettük, ami nagyobb létszám esetén, különösen télen, tényleg az elemekkel szembeni örök harccal analóg.
Ha nem is kell szüntelen a rovarokkal és rágcsálókkal harcolni az élettérért (bár az is előfordul), ha nem napi egzisztenciális kérdés az időjárás alkulása, hát a teremtett környezetünk fal fel bennünket, ha nem vigyázunk.
Egy ideje rágódom azon, hogy lehet ennyi ruhánk, miközben mindig egy kicsit szakadtak vagyunk.
Persze, fel lehet tenni a lemezt, hogy régen jobb volt, mikor a ruhák még tisztességes anyagból készültek, tisztességes szabással, és akár évtizedeket is kibírtak. Persze, mosógép sem volt, meg ültek a lányok naphosszat a varrókosár mellett, hagyjuk, ez már történelem.
Nehezen született meg ruha ügyben a saját kis nosztalgiám, mert a 80-90-es években felnőve szerintem nem jutott nekünk jó eresztés a divat terén. Különösen itt, Kelet-Európában hihetetlenül csúnyák voltunk. De nézzünk csak meg egy epizód Rém rendes családot, és a világ másik fele sem tűnik túl vonzónak esztétikai szempontból.
DE: Múltkor feltűnt, hogy mikor a Férj A Szép Barna Pulóverét kereste, simán összekevertem a Lepukkant Barna Pulóverrel. Pedig ilyesmi régen nem fordulhatott volna elő.
Egy számomra kedves ember, de minden gyakran látott ismerős ruhatárát kívülről fújtam. Alig volt ruhánk, de abból szükségszerűen akadt, ami kedves, kedvenc lett, olyan ami kifejezett egy korszakot, minket egy korszakban. Most mintha papírruháink lennének. Ha már idomul, akkor már foszlik is, és egyszerűen lepukkantak vagyunk. Az újban meg szagtalanok.
A "van stílusa" kifejezés akkoriban nem azt jelentette, hogy trendérzékeny az illető, hanem hogy vannak őhozzá tartozó ikonikus darabok, amelyek második bőrévé váltak, és kiemelték a személyisége vonzó oldalát. Egy-egy ilyen -jobbára ócska- pólót, szoknyát vagy pulcsit kölcsönkérni olyan volt, mint beöltözni valaki másnak. Hiába jártunk mind konfekcióban, úgy rémlik hogy az egyéniség nyugalmasabban foglalt helyet egy ember környezetében. Volt uszályunk. Úgy értem, hogy ha az ember egy barátja leült valahova, akkor azon a négyzetméteren a levegő a belőle felszálló finom porral volt tele. De az is lehet, hogy ez csak a fiatalság. Vagy csak sokat beszélgettünk.
No és fúrtátok-e homlokotokat vastagon kötött fiú-pulóverekbe? Utcai padon vagy kocsmaasztalnál? És mekkora győzelem egy-egy ilyen ormótlan darabba bújni egy meghitt reggelen. A jó, kedves, erős férfi szaga nekem még mindig egy ilyen valaha volt gyapjúpulcsiban lakik.
1 megjegyzés:
Átmelegített ez a poszt ezen a borongós napon. Hogy menniyre így volt!
Megjegyzés küldése