2011. október 17., hétfő

Kié lesz a kisködmön? - a köldökzsinór dilemmáról még egyszer


Mikor Telhetetlen Bendőt öt naposan hazavittük a szülészetről, Preember kétségbeesetten nézett a mózeskosárban pislogó csomagra: „Irma, a rohadt életbe, tuti, hogy ezt nem tudjuk életben tartani!”. Aztán teltek a hetek, s ahogy lassan elkezdtünk bizakodni, hogy talán mégis, úgy körvonalazódott bennem Paramama  (nyugtassatok meg, hogy ez a szörnyeteg nem csak az én idegeimet borzolja folyamatosan  Kié lesz a kisködmön?-típusú kérdésekkel) újabb ötlete: egyre tisztábban láttam magam előtt  kamasz Bendőcskémet, ahogy hazatoppan az iskolából s benyögi: „Mama, iskolai sítáborba akarok menni!”.
Nagyjából 13 éven keresztül próbálgattam magamban a szelíd, de határozottan elutasító válaszokat. Aztán tavaly egy napos őszi délután Telhetetlen Bendő lelkesen rontott a nappaliba, s elhangzott az a bizonyos rettegve várt mondat. A hosszas gyakorlás ellenére meglehetősen szánalmasan hebegtem-habogtam, nagyjából az „Ó, jaj, nem tehetsz ilyet szegény anyáddal!” volt a legütősebb érvem. Így hát egy januári reggelen Bendő elindult élete első sítáborába, szemem előtt pedig buszszerencsétlenségek, síbalesetek és leszakadt sífelvonók képei cikáztak.. A buszos utazást túlélték, s én az első síelős nap délutánján magamhoz képest higgadtan hívtam a kamaszomat. A telefonba egy ismeretlen fiú mutáló hangja szólt bele, s közölte, sajnos Bendőt nem tudja adni, mert épp most vitték el a mentők a kórházba.   Ismervén a vicces osztálytársak senkit sem kímélő humorát, mondtam, hogy szórakozzon a saját anyjával, nekem meg adja a fiamat. Hamar kiderült, hogy nem otromba tréfáról van szó. Úgy ahogy voltunk bedobtuk a két kislányt az autóba és száguldottunk Ausztriába. Szerencsére Bendő megúszta a kalandot néhány kék-zöld folttal és egy törött kulcscsonttal (rosszul csatolta fel a lécét, s óriásit taknyolt). Gondoltam, minden rosszban van valami jó, legalább most egy életre megtanulta, hogy az anyai aggodalmakat komolyan kell venni. És képzeljétek, nem, nem és nem! A múlt héten volt képe az orrom alá dugni egy sítáborra-jelentkezős cetlit! Egyszerre őrjöngtem és töprengtem ezerrel. Mint annyiszor az elmúlt hónapokban. Ahogy ősszel a játszótéren lesem a kisgyerekek buksiját, kell-e már sapkát húzni az enyém fejére, úgy szondázom mostanában a köldökzsinór-dilemmával küszködő anyukákat. Ki, mit, mennyire, milyen feltételekkel enged? Úgy tűnik, nincs egyértelmű irányvonal, a stratégiák függnek a családban található gyerekek számától, a születési sorrendtől, a család anyagi helyzetétől (az önállósulási törekvések rendszerint igen költséges programokban öltenek testet), a szülők, illetve a kamasz önérvényesítő képességeitől, a személyiségjegyektől és még ezer más dologtól. Van szülő, aki a sarokra is maga viszi autóval féltet kicsinyét, más tizenévesek pedig már önfeledten tivornyáznak az éjszakában. Az arany középút tiszta homály, s ha véletlenül sikerül rátévednünk, akkor is rohadt sok a bucka benne. A dilemma állandó, mikor döntök felelőtlenül, s mikor korlátozok szánalmas, kisajátító anyuka módjára, s determinálom gyermekemet egy anyámasszony-katonája-létre.
A cetlit kitöltöttem, aláírtam, előleget befizettem. S miközben hajamban sebesen gyarapodnak az ősz hajszálak az aggodalomtól, elvigyorodom, ahogy a múlt homályából feldereng előttem Preember aggodalmas arca. Még ha a mi kapcsolatunk megdöglött is, Elsőszülöttünket sikerült életben tartanunk, sőt majdnem-felnevelnünk, s most már iparkodnunk kell azon az úton, aminek a végén mi végleg átadjuk a stafétabotot, s ő aggódhat a saját büdös kölykeiért.
Zafirma

6 megjegyzés:

FiloSzofi írta... [Válasz erre...]

Mondanám, hogy de jó, hogy ez nem az én problémám, de nem mondom, mert baromi gyorsan az lesz. Figyellek, Irma, és tanulok!

Ja, és persze iszonyúan alapozom a kamasz évek alatti jó kapcsolatot a gyerekeimmel.

Lotte írta... [Válasz erre...]

Reggel dideregve, kézenfogva baktattunk Busafejjel az iskolába. Arra gondoltam, milyen jó, hogy még engedi fogni a kezét, még ad puszit az iskola előtt és integet az ablakból. Pedig már ő is kirepülőben van, csak még a fenekén a tojáshéj. Nem várom, hogy lepottyanjon..

Névtelen írta... [Válasz erre...]

Ebben az a bonyolult, hogy a döntéseddel a gyerekedet is pozicionálod a társaságban. De azért nem érdemes túlbonyolítani a szempontrendszert. Emlékezz a saját gyerekkorodra!

És igen, eltörhet a keze, de ezt vállalni kell.
Sokat kell imádkozni.

zafirma írta... [Válasz erre...]

Ezt én is így gondolom, ezért engedem el megint. Mert meg kell tanulnia eltörni anya nélkül is a kezét.Ráadásul olyan büszke voltam rá, mert a kórházban angolul remekül elboldogult.
Egyébként próbálok alkalmazkodni a baráti körében szokásos szabályokhoz, pont azért, hogy neki ne legyen ciki.

anyuka2 írta... [Válasz erre...]

Paramama engem is kísért. 2 másfél év alatti gyerekkel rettenetesen tudok szenvedni attól, hogy a kölkeim folyton rajtam lógnak. Ennél jobban már csak akkor fogok szenvedni, ha már nem akarnak rajtam lógni.

babamama írta... [Válasz erre...]

Nem szeretem a csöpögős, hangzatos közhelyeket, de nagyon igaz, amit egy barátom mondott: az a nő, aki gyereket szül, azt vállalja, hogy egy életen keresztül a testén kívül fog dobogni a szíve.

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...