Jász Annamária a mai Válaszban Demet Gül, 29 éves Németországban született, török származású színésznőt faggatja a bevándorlók helyzetéről és a kettős identitásról. Tanulságos olvasmány. Az interjúból egy manapság "nyitott gondolkodásúnak" nevezett, valójában identitásválságban lévő lány arcéle rajzolódik ki, akinek egyetlen igazodási pontja a világban édesanyja, így hazájának is azt az országot tekinti, ahol anyukája épp tartózkodik. Most történetesen Németországot. A kulturális nemzethez való tartozás azért ennél jóval többet jelent nekünk, klasszikus európai nemzetállamok polgárainak. Ma még legalábbis talán kimondhatjuk ezt. De vajon meddig?
Demet Gül van nap, hogy úgy kel fel, hogy töröknek érzi magát, más reggeleken meg nagyon is németnek. De vajon mi is dönt a napi identitás-változásban? "A vasárnapi pihenést nagyon igénylem, ez pedig német szokás. Törökországban pedig úgy érzem, családom nagyon zajos, folyton együtt kell lenni, és egy hét után szeretnék kicsit visszavonulni"- meséli.
E felszínes befolyásoló tényezők mutatják jól: megtörtént az identitásvesztés, de nincs helyébe lépő új se, hiszen a keresztény európai kultúrában való megmerítkezés, a német kultúrkincs lélekben való befogadása (még) nem történt, nem is történhetett meg. A karácsonyt például úgy ünnepelték, hogy Szilveszterkor (!), mielőtt befejeződött volna a téli szünet, a gyerekek ajándékot kaptak, hogy ne érezzék rosszul magukat társaik között az iskolában. De mi köze vajon ennek a Karácsonyhoz? S vajon a muszlim hitet megtartják-e? A cikkből indirekt módon az derül ki, hogy nem, hiszen nem tesz róla említést egy félmondattal sem. A németekkel kapcsolatban pedig csak annyit jegyez meg a fiatal színésznő, "hálásnak kellene lenniük, hogy van pizzájuk és dönerük...enélkül szomorú lenne a kép". És tényleg, milyen kép fogad majd bennünket 50 év múlva Európában? Hisz eközben egyre kevesebb gyermek születik, egyre több a bevándorló, s egyre inkább fogyatkozik, hígul az identitás. Milyen is lesz a jövő fehér(es) embere?
Egy ide vonatkozó történetet hadd meséljek el még. Valamelyik nyárvégi este egy Pest közeli kisváros főterén élveztük az enyhülő kánikulát. A gyerekek futkostak, majd eltűntek egy bokor mögött, és néhány perc múlva egy helyes kislánnyal tértek vissza. A neve Bori volt, amit a kinézete nem támasztott alá: hamisítatlan kínai arcocskája volt. Hét éves múlt, elmesélte, hogy szüleié a szemközti kínai étterem, ő maga Budapesten tanul a kínai iskolában. Bori legrettegettebb tantárgya pedig épp a kínai nyelv, „a tanító néni borzalmasan szigorú, ha még egyszer úgy néz rám, mint a múltkor, komolyan rádőlök (?!) a padra!” Elmesélte, hogy tetszik neki egy fiú. Választottja Bence, a szőke magyar fiúcska. A rántott húst nem ismeri, inkább "kínait" esznek. Életében már többször járt Kínában, Sanghajban nemrég a nagymamájával is találkozott. Ömlött belőle a szó, s csak néha keresgélte a magyar kifejezéseket. Elmondott egy kínai versikét, elénekelt egy magyar éneket. Lenyűgözve és kíváncsian (a gyerekek némi féltékenységgel) hallgattuk a beszámolót. Mikor kifogyott Boriból a szufla, megkérdeztem, hogy akkor ő most vajon kínai-e vagy magyar? Gondolkodás nékül jött a válasz: „Hát persze, hogy magyar!”
Aztán elgondolkodtam, vajon a mi egyre nagyobb számban külföldre vándorló fiataljaink gyerekei mit mondanak majd néhány év múlva egy idegen városka főterén? Ez lenne a relatív identitás gyakorlata?
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése