Jártamban-keltemben

Bár sok-sok éve gyilkolom családi autónkat, ennek ellenére megmaradtam olyan igazi szőke nős sofőrnek: minden kereszteződésnél hezitálok, melyik a jobb kezem, nyolcszor meggondolom, merjek-e előzni, lefulladok a zöldre váltott lámpánál, s szeretek Budapest központjában beállni abba a tuti sávba, ami egészen Siófokig vezet. De főleg folyamatosan rettegek. Ronyózom a motorosoktól, az elalvó kamionsofőröktől, a balra kanyarodástól, az előzéstől és a szerpentinektől. A rettegni valók köre az elmúlt időben tovább bővült: félek a biciklistáktól is, mert úgy érzem, nem szeretnek engem. Mármint ha kocsiban ülök (egyébként jól megvagyunk). Az elmúlt hetekben legalább ötször majdnem összetörték az autómat, s persze ezzel együtt magukat és az én lelkemet is (a kerekezőt féltem, meg a lelkemet, csak hogy nehogy egy bősz blog-olvasó bicklista még egy fekete pontot varrjon a nyakamba).
Már kezdek hozzászokni a főút közepén elszántan tekerő bukósisakos invázióhoz, ilyenkor nyuszi módjára besorolok az éppen aktuális sportember mögé, s ha kiszélesedik az út, nagy levegőt véve megelőzöm, majd hátra tekintek, még életben van-e (ez idáig mindig túlélte az akciót).

A minap egy mellékutcából érkeztem egy forgalmas útkereszteződéshez (ominózus balra kanyar!), ahol egy tényleg bunkó autós közvetlenül a sarokra parkolta kocsiját, ezért kénytelen voltam kicsit beljebb csúszni a főútra a jobb kilátás kedvéért. Suhantak az autók, valóban, a balról érkezőknek kissé ki kellett kerülniük engem (de nem kellett ezért a szembe jövő sávba átmenniük), aztán egyszer csak feltűnt egy biciklista célegyenesen felém tartva, vérben forgó szemei már messziről engem fixáltak. A kocsim mellett hatalmasat fékezett és vérszomjasan meredt rám az oldalsó ablakon keresztül. Végül – talán a hajam színét, vagy a szememből sugárzó rettegést, esetleg a hátam mögött a Kolomposra révedő gyerekeimet meglátva – nem üvöltötte le a fejem, és még bele sem rúgott az autómba, hanem egy fájdalmas kis balkanyarral kikerült. Jobb dolgom nem lévén, elégé belebetegedtem ebbe a kis konfliktusba. Nem érzem magam elvetemült gazembernek, csak azért, mert időnként autóban növesztem a fenekemet. Külvárosban lakunk, ahol csapnivaló a tömegközlekedés, a hétköznapok forgatagában pedig valóban sokszor praktikusabbnak tűnik a négykerekezés. De a családban mindannyian megtaláljuk a leszállás jelzőt a buszon, a belvárosba soha nem merészkedünk négy keréken (kivéve persze ha a Balaton a célállomás), és a biciklizés már a másfél évesünk számára is közkedvelt közlekedési forma. Nem a bizonyítványomat akarom magyarázni, egyszerűen csak nem tartom helyénvalónak az autós-biciklista dimenzió erkölcsi kategóriaként való kezelését. Bizonyára sok tuskó autós közlekedik az utakon, ugyanúgy, mint biciklista is akad szép számmal ebből a fajtából. Jobb lenne, ha a katasztrofális útviszonyok mellett nem köpködnénk egymásra, hanem inkább próbálnánk együttműködni. Azért, hogy jobban érezzük magunkat, biztonságosabban közlekedjünk, és persze azért is, hogy ne rontsuk autósként az autósok, illetve kerékpárosként a kerékpárosok hírnevét.

Zafirma