2012. február 22., szerda

Némi por a Varázshegyről

Szerző: FiloSzofi

Hamvazószerda és színház kivételesen egymást erősítő aktualitások lettek. Igaz, nem ma, de hétfőn láttuk a Varázshegyet az Új Színházban. Húúú, igen, az Új Színházban, még a régi repertoár utolsó premierje volt ez a darab. De nem ezért a külön zaftért választottuk (na jó, választottam), hanem mert nagyon szeretem a regényt, és nagyon kíváncsivá tett,  hogyan birkóznak meg a színpadra állításával.

A legerősebb üzenet, ami Thomas Mann regényét nem ismerőknek is biztosan átjött éppen a nagyböjtre hangoló: emlékezz ember, porból vagy, és porrá leszel. Ez valóban átjött, de a többi...nem tudom. Talán még a kérdés,  hogy por és mi még? De a katarzis elmaradt.

Hazafelé parázs vitát folytattunk arról, vajon túlhájpolt dolog-e a színház, férjecském imád provokálni, én lelkesedem a színházért, akkor ő nyilván morog, de ez így van jól, nálunk alap a fékek és ellensúlyok komoly rendszere.

A kettőnk vitájában természetesen végsőkig védtem a saját álláspontomat, de nektek bevallom az árnyalatokat. Az előadás valóban kis közepes volt, magamban fércműként aposztrofáltam, jó és kevésbé jó, néha találó, de kibontatlan ötletek lazán összefércelt halmazát láthattuk. Szerintem egyszerűen még nem volt kész fejben. Sem a rendezőnél, sem a színészeknél.


Azért van egy-két védhetetlen momentum, elsőként és leginkább Madame Chouchat figurája volt tévedés, pontosabban gyomorbarúgás. Komolyan fájt, hogy van férfi (Szikora János rendező), aki Clawdia finom és rafinált regénybeli alakját képes ennyire közönségesen interpretálni. Már a színészválasztás is óriási mellényúlás (Nemes Wanda) a szememben, mintha Hernádi Juditot látnánk 20 év mínusszal. Nem bántok én senkit, de hát nem az a figura.

Úgyhogy most jön a kötelező konzi női rinya: mi lesz a női báj iránti érzékkel? Emellett légüres térben lebegett Hans Castorp lovagiassága is, ami mellesleg bírná a finom gúnyt, mert tagadhatatlanul mankója is erőtlen férfiasságának. De bármennyire távol áll tőlem a brit empirizmus, a hétköznapokban van igazság Berkeley állításában, miszerint "létezni annyi,mint érzékelve lenni", ezért erősen remélem, hogy van még férfilélek, aki rezonál egy Clawdia Chauchat féle nőiességre.

Létezni annyi, mint érzékelve lenni, vulgárisan szólva: kell a közönség. A színháznak is kell.
A közönségről is megvolt a magunk véleménye a férjemmel, neki inkább olyasmi, hogy csak csúnya lányok és öregek járnak színházba, és más okból ugyan, de én sem voltam odáig, bár kevéssé szoktam törődni vele.

A színház egy közös játék lehetne, amit ha minden résztvevő komolyan vesz, akkor igazán jó. A színjátéknak már otthon el kell kezdődnie azzal, hogy "jelmezbe" bújunk, akár csak lélekben is, és eljátszuk, hogy bordó bársonyüléses bálba kaptunk meghívót, ahol maszkot nem kell viselünk, mivel leoltják a villanyt. Hogy ebben a bálban kik vagyunk...rajongók, delnők avagy a flegmák, az már mindegy Szóval benne kell lenni, csak úgy megy. Ehhez képest kicsit sok olyan lelki szellentést éreztem a levegőben, ami inkább egy posta váróterének levegőjét idézte.

Viszont legalább másfél órán keresztül egymás kezét fogtuk (a férjem meg én), amiért már önmagában is megéri egy este a színházban.

 Ja, és hogy a darab végül is milyen volt? Öngyilkos vállalkozás. A regény a hosszú, elvont elmélkedések mellett a személyiségekre, sőt Személyiségekre épít. Köztük árnyékként bolyong Castorp, akit a végén el is fúj a szél, míg a többi legalább porrá törik. Ahol eleve eszméket megtestesítő sűrített figurák a mű tartóoszlopai, és a színpadon ezt kellene még emblematikusabbá sűríteni, ott nem lehetne csak fajsúlyos színészekkel dolgozni. Nagybetűs Színészekkel, akik a puszta jelenlétükkel megtöltik a színpadot. Ebből a szempontból Hirtling István volt Valaki, és alanyi jogon Gáspár Sándor, aki viszont csak max 40%-ot adott bele magából az alakításába.

Aki mégis izgult valami politikai aktualitásért, annak annyit mondhatok, hogy nyitásként, még a függönyhúzás előtt elhangzott József Attila - Thomas Mann üdvözlése, és bár lett volna pár sor, ahol megfagyhatott volna a levegő, - nem fagyott meg.


4 megjegyzés:

ms.dixlekszia írta... [Válasz erre...]

Nagyon egyet értek veled Szofi.Én sem szeretem ezt,a fogunk egy siker könyvet-filmet és színpadra visszük trendet.Persze tudom,hogy ennek egyértelműen néző csalogató szándéka van-mint azt a saját példád is mutatja-szeretjük a biztosat,meg hát ami egyszer jó volt...az..talán !?Bár Tomas Mann-t színházban nézni az mindig nagy rizikó!Ilyenkor egyszerre kell egy zseniális rendező,zseniális színészek,kiváló dramaturg és valami "plusz":ötlet,koncepció,látvány..stb,ja és a csillagok is úgy álljanak...akkor talán-de semmi sem biztos.Minden kép nehéz ügy.

Szofi írta... [Válasz erre...]

Hú kíváncsi vagyok, a színpadképhez mit szóltál volna. Szerintem túlságosan ötletes volt, de nem jó látvány. Ezt úgy értem, hogy az ember érti benne az ötletet, csak nem volt elég jó a megvalósítás. Túlzsúfolt, otromba hatást keltett.

Egyébként a vetítés már kötelező?
Picit unom már.

big írta... [Válasz erre...]

Feltehetőleg elég zaklatott most ott a légkör. Úgy nehéz lehet nagyot alakítani.

ms.dixlekszia írta... [Válasz erre...]

Teher alatt nő a pálma!!-mondom ÉN:)))

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...